Reggel valahol Bőny magasságában az autópályán villant be, hogy lehet nem azt fogom ma hallani, amit szeretnék. De elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat.

A szokottnál korábban érkeztünk Budapestre. Ahogy leállítottam az autót a parkolóházban, Zalán elsírta magát, hogy ő nem akar kiszállni, nem akar bemenni. A gyermekklinikán a 3-as sorszámot húztuk vérvételre, így esélyes volt, hogy azon gyorsan átesünk. Zalán viszont annyira félt, hogy teljes testében remegett nagyon sokáig. De akkor is… Így is volt, bár Zalán nagyon sírt. No, nem a fájdalomtól, hanem a félelemtől. Erről beszélgettünk is ott.

Vérvétel után futottunk át a szemészeti klinikára. A szemcseppek a szokásos módon mentek, Zalán változatlanul rosszul viselte. Szerencsére nem Kati néni adta be, mert akkor még rosszabb lett volna. Közben találkoztunk egy angyallal is. 🙂 Ilyen jól még nem esett esett egy ölelés sem. Főleg annak tükrében, ami utána jött. Sajnos nem kaptunk jó hírt!

Megint kiújult a daganat. Választhattunk, hogy pénteken vagy hétfőn legyen a következő műtét. A hétfőt választottuk. Így van időnk nekünk is, Zalánnak is. Van időnk külön és van időnk együtt. Van időnk emészteni. De most még nem megy.

Hazafelé úton azon gondolkodtam, hogy ilyenkor a nap se süt úgy, mint máskor. Attól az egy szótól mennyi minden megváltozik. De tehetetlen vagyok ezzel szemben. Semmi ráhatásom mi fog történni ezután.

Nagyon nehéz ezt anyaként feldolgozni. Hogy mit érzek, az leírhatatlan. Most úgy érzem, rosszabbul állunk, mint mikor elkezdtük. Akkor volt egy ritmus, tudtuk, 3 hetente műtét. De Zalán kicsi volt, szinte öntudatlan. Most viszont nincs ritmus, nincs logika. Hacsak az nem, hogy egyre gyakrabban követik egymást a kiújulások. És Zalán már nagy. Mindent ért és érez. Mikor a doktornéni elmondta, hogy újra műteni kell, Zalán kiszaladt a rendelőből. Szerintetek mit érezhet ez a gyerek?

A gondolataim most leírhatatlanok. Az, hogy féltem, egy nagyon enyhe kifejezés. Valami motoszkál a fejemben, de míg erről hétfőn nem beszélek az orvossal, addig le se írom, mert tudom, lesz valaki, aki a fehéret feketévé változtatva eláztat majd. Erre most sincs szükség.

Igen, ezek után főleg le merem írni, hogy igenis félek, hogy Zalán elveszíti a látását. Bár egyelőre erről szó sincs, de úgy érzem, rossz irányba haladnak most a dolgok. Nem tudom miért jönnek a kiújulások egyre gyakrabban. Bárcsak tudnám! Azt se tudom, hogy van-e olyan határ, amikor nem hatnak ezek a kezelések. Vagy nincs… Nem tudom! Nem értem már az egész betegséget!

Azt tudom, mindent meg akarok neki adni amit csak lehetséges.

Sokan nem értenek minket. Nem is kell! Szerencsére nincsenek sokan ebben a helyzetben, mint mi. Szerintem ennél rosszabb dolog nincs a világon, mint szenvedni látni a gyerekemet.

Zalán nagyon fél a hétfői műtéttől. Retteg. 5 percenként hozza elő. Ő nem akar a műtőbe menni. Én pedig még nem tudok rendesen gondolkodni, lefagyott az agyam. Egyelőre egy dolog kattog csak bennem, mindent megadni neki! Karácsonyt, nagy fát, sok színes ajándékot. Szükség lesz újra a mosolyra. Hiszen gondolom most megint 1 hétig rettegni fog az elalvás gondolatától is.

Nem értem! Miért pont Ő?