Mi az, amit a 4 év alatt még nem írtam le? Ennyi kiújulás után…

Leírhatnám mit érzek, de ti akkor se éreznétek azt, amit én. Hiszen nem a Ti gyereketek. Akkor sem, ha egy kicsit a tiétek is már. Leírhatnám, hogy ilyenkor annyira fáj a szívem, hogy egy egyszerű, hétköznapi mozdulat, hogy a karomat felemelem vagy hogy elmosogatok fizikai fájdalmat okoz. Hogy ilyenkor fáj, hogy élek, látok, érzek… Ilyenkor fájnak a gondolatok, a tervek nélküli jövő, mert nem tudjuk hogy fog alakulni a sorsunk.

Már nem számoljuk ez hanyadik kiújulás. Túl gyakran, sőt, egyre gyakrabban jön! 1 év, fél, 3 hónap, most már csak 5-6 hét. Nem merek gondolkodni.

Azt tudom, hogy Zalán most itt fekszik a lábamon keresztbe és bár már keltenem kellene Jázmint, akit vár az iskola, most nem akarok megmozdulni. Azt szeretném, ha mindig, minden reggel érezhetném ezt az édes terhet.

Szeretném nagyon sokáig érezni magam mellett ezt a finom puha Zalán illatot. Szeretném ha minden reggel velem ébredne és még azt is ha kiabálhatnék vele. Igen, én ezt a kiújulást is tragédiaként élem meg, mert halálra rémiszt a felgyorsult üteme.

Ingadoznak a saját gondolataim is. Mi lesz most, ha mégjobban felgyorsul? 3 hetente műtét? Hatni fog? Vagy a műtétek dacára is növekedni fog? Vagy nem? Hogy lesz? Ezer kérdésem lenne, amire úgy érzem, nem kapok választ.

Zalán nagyon rosszul viseli. Elképesztően rosszul. És pont ilyenkor kell erősnek lennem, hogy őt támogatni tudjam. De most úgy érzem nem megy. Pedig azt hittem már minden könnyem elsírtam. Most mégis újak jönnek!

Köszönöm szépen azoknak (is), akik tegnap a hírek hallatán utaltak. Bár sajnos ezzel a pénzzel nem tudjuk meggyógyítani Zalánt, de ahhoz nagy segítség, hogy a plusz utat fedezzük, illetve mint tudjátok, szeretnénk neki a lehető legtöbbet megadni.

Mivel nem tudjuk mi jön ezután, ezt most kell megtennünk. Mert a ma még biztos!