Amilyen töretlen optimizmussal vágtam bele ebbe az éve, olyan pesszimizmussal végzem.

Tudom, mert erre főleg Zalán betegsége tanított meg nagyon, az életben semmi sem történik véletlenül. Sajnos tudom! De ezért gondolom, hogy most helytálló az az örök igazság, hogy ahol becsuknak egy ajtót, ott kinyílik egy másik.

Megtanultam azt is, hogy hagyatkozzak az első megérzésemre, mert a többi csak a szív és a képzelet játéka. Sajnos keserű út vezetett idáig!

2012-t írtunk, mikor az eddiginél is szorosabb kapcsolatot ápoltunk egy pappal. Ő volt András hitoktatója, aki idővel inkább barátunk volt amellett hogy hitünk földi megtestesítője is!

Teljes volt a bizalmunk felé, akkoriban kaptunk tőle élelmiszert, ruhát is. Így mikor minden igyekezetünk ellenére Zalán megfogant, ő volt az, aki azt mondta, ne féljetek, ezzel a gyerekkel Istennek dolga van! Ezek a mondatok a mai napig itt visszhangoznak a fülemben.

Ahogy teltek az évek, ő elkerült egy másik faluba, de a telefonomból talán az egyetlen olyan telefonszám maradt az övé, ami valahogy sosem törlődött ki, hiába cseréltem telefont vagy formáztam teljesen újra a memóriáját.

Ma felhívtam! Hiszen tudtam, tudom, érzem és tapasztalom minden nap, hogy nincsenek véletlen találkozások. Megkértem, hogy szentelje fel a lakásunkat, ugyanis mióta ideköltöztünk, tömegével jön a rossz. A szinte hetente törő vízvezeték, a fürdőszoba, ami soha nem ázott be mióta a ház megépült, csak mióta itt lakunk, de azóta folyamatosan. Hogy Zalánra térjek, mióta itt lakunk, azóta 2x újult ki a daganata 3 hónap alatt, illetve mióta elkezdtük a ház felújítását 3x. Plusz ugye azóta folyamatos támadások érnek olyanoktól, akikkel soha egy szót nem beszéltem.

Ugye és újra a hit és a megérzés. Régóta kerüldöz az érzés, hogy vissza kell kanyarodnunk oda, ahonnan az egész elkezdődött. Így most bár továbbra is küldetésnek tartom a teljes gyógyulást és Zalán álmainak megvalósítását, tudom, hogy kinyílt egy új ajtó nekünk, ami lehet tulajdonképpen régi.

2018-ban be szeretnék lépni ezen az ajtón!