Érdekes dolog ez az élet.

Miközben néhányan irigyelnek, mert szerintük mindenem megvan, pénz, család, “anyagi javak”, stb… Addig szép lassan összeomlik/összeomlott az életem.

Tulajdonképpen már január 1-e óta minden napra jutott egy kisebb-nagyobb harc, de azt hittem… Mindegy is!

Tegnap viszont eljött az a nap, ahonnan már nincs visszaút. Apa kimondta, ő szégyenl mindent, engem is és… Szerinte itt a vége, nincs tovább.

Hogy miből indult ki? Mint tudjátok, egy közös barátunk nagyon beteg és én minden lehető és már-már lehetetlen dolgot megtettem, hogy segítsem őt és családját. Apa és egy barátja segített hirtelen a lehető legtöbbet felújítani a házukon, azonban a beteg barátunk “felesége” olyan közönnyel és semmittevéssel viselte ezt, ami mindenkiben csak indultolat szított. Ennek ellenére lementünk hozzájuk, a lakás egy része szépen el is készült és amit tudtunk lefertőtlenítettünk. Kérve kértük a feleséget, hogy tartsa meg a rendet. Nem sikerült.

Ma mikor elmentünk hozzájuk beteglátogatóba, apa, a barátja és én, olyan állapot fogadott… Se összesöpörve, a konyha egy csatatér, a gyerekek koszosak, főzve nem volt… Attila levest evett volna, gyorsan hazafutottam, feltettem egy kis paradicsom levest.

Közben jöttek apáék is. És egyszerre ketten mondták, mondták és már kiabálták, hogy márpedig a feleség, így, úgy, amúgy… Teljes mértékben igazat adtam és adok nekik egészen eddig a pillanatig is. De! Apa barátja, nevezzük Gábornak, háromszori kérésem ellenére sem hagyott fel a velem való kiabálással, így kizavartam a házból. Erre elszabadult a pokol!

Szóval, most per pillanat úgy áll a dolog, hogy apa azt mondta, őt nem érdekli a család, neki fontosabb a barátja. Részéről innen vége.

Én ezek után úgy gondolom, nem haragudhatok rá, kimondta mit szeretne. Fáj, persze, hogy fáj! Rettenetesen. És nem tudom, hogy volt az a pont, mikor annyira különböző módon fejlődtünk tovább Zalán betegsége óta. Én úgy gondolom, a pénz csak egy eszköz. Ha kicsit több van, az azért van, hogy segítsünk annak, akinek ennyi sincs. Apa viszont… Nem tudom! Teljesen más lett!

Ezt így leírni sem tudom úgy, hogy megértsétek. Ő más lett. Felsőbbrendű talán? Nem tudom! Úgy érzem, nagyon elfelejti, honnan indultunk és ki(k)nek köszönhetjük, hogy eddig is eljutottunk. És hogy ezért MI tartozunk.

Egyszerűen elment mellettünk az idő és talán a lehetőség is. Elfelejti, hogy egyszer azt ígértük, jóban-rosszban… És Zalánnak azt, hogy amíg szüksége lesz ránk… Sajnos számomra nyilvánvaló, nem úgy alakult, ahogy én gondoltam volna. Hiszen 12 éve egy a sorsunk. Azt gondoltam ismerem.

És most kiderült, hogy ő szégyell. Huh, nem jutok szóhoz. Egyet tudok csak, elengedni. Mert ez már nem boldogság. És erre csak akkor jöttem rá, mikor Andrást láttam ma sírni. Pedig soha nem sírt előttem… Megértettem, nincs tovább!

Mostantól egyedül kell helyt állnom. De menni fog, csak egy kis időre lesz szükségem, míg talpra állok!