Milyen jól indult a nap… Hiszen nem volt hideg és majdnem világosodott mire elindultunk.

Elindultunk, abban a tudatban, sőt, abban a meggyőződésben, hogy minden rendben lesz, hiszen Zalán meggyógyult. Hogy nem lesz több műtét, 2 szemcsepp, egy rövid vizsgálat és már robogunk is haza. Magamban ezerszer hálát adtam, hogy ezt érzem, mert én hiszek abban, hogy az érzések nem csalnak meg.

Azt hiszem elbíztam magam. Nem akarok most letörni, nem akarom feladni, mert ezt nem tehetem meg sem Zalán, se a többi gyerek miatt.

A két szemcseppet követő vizsgálat sajnos nem azt az eredményt hozta, amit hallani szerettem volna és mikor Zalán és a doktornő kijöttek a vizsgálatról (ahova már ismét nem mentem be, mert ez már olyan sok!)  valószínűleg látszott is rajtam, hogy valami nem ok, mert a doktornő leült mellém, átkarolt és úgy mondta el a rossz hírt.

Igyekeztem magam Zalán miatt összekaparni, összeszedegetni a lelkem apró darabjait, ami ott és akkor ripityára tört. Mert az érzéseim becsaptak.

Miközben a lelket próbáltam tartani Zalánban, aki egyből sírni kezdett, mert nem akart a műtőbe menni, próbáltam magamat is tartani.

Felötlött bennem az elmúlt 4,5 év. A millió küzdelem, a természetgyógyászok, az NGM terapeuta, a családállítás és megannyi minden, amivel próbálkoztunk. Mindig mindenben és mindenkiben hittünk, hogy hátha, hogy talán most… És még mindig itt tartunk.

Mindeközben Zalán szép lassan felcseperedett és már ért mindent, érez, fél, ahogy most is. Mert tudja mi vár rá. A félelem nem hiába van benne. Fél a műtőtől, fél a fájdalomtól, fél az elválástól és az újbóli találkoztástól, mert akkor már “fájni fog”. Ha fájdalmában majd sír, akkor csípni is fog. Tudom, mert ezeket már elmondja. Hogy a könny csípi a szemét, hogy a fény zavarja és inkább ki se nyitja. Hogy a kagylót, amit a szeme elé kap majd a műtét végén, egyből letépi, mert a jól látó szemét műtik, a másikkal pedig nem lát. És ha ott a kagyló, akkor azzal sem. Sír és utána mégjobban sír, mert fáj, csíp. És inkább ki se nyitja a szemét. Minden nap reggel meg kell küzdeni majd vele, hogy kinyissa, hogy ne ragadjon össze. Minden este meg kell várni, míg már a fáradtságtól elájul, mert elaludni magától nem fog. Minden éjjel megküzdünk újra a rémálmokkal, mert visszaálmodja ami történik. Mert ez megy mindig!

Ma puskát szeretne kapni fájdalomdíjként és úgy, hogy mire kijön a műtőből itt legyen. Hogy foghassa, hogy erőt adjon neki. Mert ezért a fájdalomért semmi se drága. Akkor sem, ha bár 12-e van, de nagyon kell szorítani a nadrágszíjat!

És akkor egyesek megkérdőjelezik, hogy mi a sok támogatás?! Hát ezekért a pillanatokért semmi se sok! Isten látja lelkem, soha nem költöttem magamra vagy magunkra abból a pénzből, amit Zalán miatt kaptunk. Ha így lenne, nem szakadt cipőben járnék és a gyerekeknek is lenne cipője. De nincs!

És igenis van helyzet, hogy különbséget kell tenni a gyerekek között, mert nincs nincs jó döntés csak kevésbé rossz! Örüljenek azok, akik soha nem voltak ebben a helyzetben! És azok is örüljenek, akik már túp vannak rajta. Mert sajnos mi még küzdeni kényszerülünk!

És tudjátok, ha csak az anyagi dolgokon nem kellene gondolkodni, már sokkal könnyebb lenne. Ha nyugodtan vehetném meg a puskát, mire Zalán kijön a műtőből, nem azt kellene számolgatnom, hogy most ezért melyik gyereknek nem tudom cipőt venni. Mert ez a helyzet!

És miközben várom, hogy Zalán kijöjjön a műtőből, elmegyek puskáért! Indulok! Hogy ezzel is talán csökkentsem a szenvedését! Hiszen még csak 5 éves lesz!