Második éjszaka telt el a kezelés óta. Én úgy látom, viszonylag jól van Zalán. Egy kicsit bevérzett a szeme, de egyelőre egyéb tünete nincs.

Mivel a kemós mellékhatások csak kb. a beadást követő 1 nap elteltével kezdenek jelentkezni, lassan szerintem fellélegezhetünk, hogy komolyabb mellékhatás már nem várható. Lelkileg kicsit jobban megviselte Zalánt a beavatkozás. Kicsit többet kell könyörögni neki hogy nyissa ki a szemét, mint eddig, de most még ez is a vállalható kategóriába tartozik. Persze kellemetlen, de bízom benne, hogy ez is alakul majd.

Akárhogy is veszem, nagyon ügyesen és bátran viselte ezt a beavatkozást és igazán büszke is lehetek rá! Az is vagyok! <3 Küzdelmes 5 év áll mögöttünk és még ki tudja mennyi előttünk, de Zalán most olyan ügyes, hogy ez energiával tölt el minket is.

Ilyenkor kicsit könnyebb lelkileg, hiszen egy szülőnek szerintem a legnehezebb látni, ha a gyereke szenved. Persze a hülye gondolatok nem kímélnek. Hogy mikor iskolába megy majd (remélem ennek is eljön az ideje!) vagy mikor nagyobb lesz és a többiek az ovis szép napokra emlékeznek, akkor ő mit fog mesélni? Hogy a lifttől balra volt a műtő? Vagy hogy “fel kellett fújni a lufit” (az altatáshoz a ballont) és büdös volt? Vagy mit?

Ebben talán nem is ez fáj a legjobban, hanem az, hogy ezt az időszakot, amit úgy szokás emlegetni, hogy a “boldog gyermekkor” ő nem élheti át. És ez visszahozhatatlan! Ez neki kimarad. Ez nagyon fáj! Igyekszünk minden lehetséges és lehetetlen módon kárpótolni, de természetesen ez nem ugyanolyan. Hát hogyne fájna?

Azt hiszem, elértem a teljesítőképességem határát. Reggel már szédülve és hulla fáradtan ébredtem. Kimerültem. Szerintem főleg idegileg. Most nehezen kezelem a helyzetet, nehéz előre néznem és egyelőre csak a problémákat látom. Mert azok vannak.

Figyelem Zalánt, sőt, árgus szemekkel kutatom rajta a mellékhatások jeleit, amik szerencsére egyelőre nincsenek. De mégis előre félek tőlük. Valahogy elvesztem ebben az egyre mélyebbre húzó örvényben. Tudom, pihennem kellene, de nem akarok, nem is tudok, csak figyelni minden pillanatban, hogy akkor ott legyek, ha netán valamiért szüksége van rám.

De egyre önállóbb. Már a hintát is maga hajtja, nem kell lökni. 🙂 Ha mesét akar nézni, már nem kér, hogy kapcsoljam be a tévét, megteszi maga (igaz, ma reggel kikapcsolták a tévé szolgáltatást, mert nem tudtam befizetni  de most ez van! Rengeteget elvisz a hetente utazgatás.)

Számol, összead, kivon. 🙂 Rajzolni nagyon nem szeret. Nincs türelme. 😀 Viszont imád kártyázni és a kedvence a memória. Nagyon ügyes!

Ma pedig… 5 éves lett! Igazi nagyfiú! 5 éve, mikor hozzánk érkezett, nem gondoltam volna, hogy ennyire megváltoztatja az életünk. Hogy ennyire küzdelmes lesz!

De minden percet megér, ha egyszer felnő és gyógyultan élhet. Nehéz, de hiszem, hogy sikerülni fog! Mert sikerülnie kell!

Boldog születésnapot, kisfiam! <3 Mindennél jobban szeretlek!