Valami nem ok. Zalán rengeteget sír. Nappal és éjjel is. Ez az éjszaka felért egy virrasztással. Mire elaludtunk, ő már sírt. Aludt mindenhol és mindenhogy. Mi persze sehogy. Hajnal felé egy nagy sírás után elszunnyadt, most is alszik. Én pedig őrzöm az álmát.

A reggeli kávém mellett már ott figyel a napszemüveg, ami nélkül nincs reggel, nincs ébredés. Tudjátok, ennek már szertartása van. Sírva ébred és figyelem, hogy a bal szeméből is folyik-e könny. Ha igen, akkor tudom, nincs összeragadva. Persze ő állítja, hogy igen, ezért le kell mosnom. Majd valamikor, mikor ő úgy gondolja, akkor felveszi a napszemüveget és addig szorítja a kezem, míg össze nem gyűjt annyi bátorságot, hogy kinyissa a szemét. Van, mikor könnyebben megy és van, mikor sok bátorításra van szüksége.

Az ilyen éjszakák után megterhelőek a nappalok. Ilyenkor, hogy azért elég pihenő legyen mindkettőnknek, tervezgetünk. Mit szeretne Zalán, hova szeretne menni, mit játsszunk. Így tudok a vágyairól is, amikről aztán elfantáziálgatunk. 🙂 De ez nem csak neki jó, hanem nekem is. Ezekben a pillanatokban elhiszem, hogy van tovább, hogy minden rendben lesz, hogy csak előre visz az út.

Ilyenkor nem gondolok rosszra, nem érdekelnek a befizetetlen számlák és hogy a következő utunkat miből oldjuk meg. Ráadásul hétfőn és kedden is kellene menni..  De ilyenkor megszépük a világ!

Tudom, hogy Zalán szeretne kicsi fákat és virágokat ültetni, hogy szeretné a fókákat kipróbálni amit az állatkertben látott (most erre gyűlnek az 5 ft-ok). De fél, nehogy lehúzzák a víz alá. Ezért kell egy úszómellény is. De az se mindegy milyen! Vagy narancssárga vagy piros legyen, hogy könnyen észre lehessen venni. Tudom, hogy egy óriási homokozó készletet szeretne, olyat, amiben van valami malom féle is, de legalább 3 lapáttal, hogy a lányol is tudjanak játszani, de az ő lapátja különleges legyen, hiszen mégis csak az övé. Tudom, hogy igazi focilabdát szeretne akkor is, ha nem szeret focizni, de ha Andrásnak van/volt, akkor neki is kell, hiszen ő is fiú. És focicsukát is szeretne, hogy ha egyszer mégis focizna, akkor neki is legyen! 😀 Annyi terve van! Meglátogatni a kőszegi törököket (ostromnapok, de ezt már megszerveztük neki), hajózni… A hajó sose kopik ki a tervekből. 🙂

Szeretem ezeket a perceket. Annyi erőt adnak! A tervek, a lelkesedése, hogy látom, ő nem fogja feladni! Sőt!

Nehéz, persze! Mert aztán óhatatlanul is a jövőből a rideg valóságba csöppenünk vissza. A gondok közé, amik nem kicsik. A befizetetlen számlák közé. A betegség fojtogató légkörébe. A jövőtől való félelembe.

Tegnap sokat kutakodtam, hogy ha ez a kezelés nem válik be, akkor mi lesz a következő lépés. Hogy van-e tovább, mert lennie kell! Mert nem adjuk fel! Találtam helyet, ahol máshogy kezelik a betegséget. De erről még ne beszéljünk! Hiszen, hogy a kemók megállítják ezt a szörnyet és mi egyszer s mindenkorra megszabadulunk tőle! De ha mégsem, legalább tudjuk, hogy van tovább! Csak ez számít!