Ismét túlvagyunk egy remek éjszakán. Zalán kétszer is rémálmodott, majd az éjszaka közepén kért fájdalom csillapítót  mert fájt a lába.

Tudom, nem kellene, de ilyenkor mindig halálra rémülök. Tudom, szeretném hinni és erre van a legnagyobb esély, hogy ez egyszerű növekedési fájdalom, mégis megijedek, hiszen a csontfájdalom esetleg másodlagos daganat jele is lehet. Amire sajnos Zalánnak és a retinós kisbetegeknek 50%-nál is nagyobb esélyük van.

Talán ha csak egyszer-egyszer fordulna elő, nem lenne ennyire rémisztő, de nálunk ez sajnos rendszeres. Van, hogy hetekig minden éjjel megismétlődik. Egyszer már rákérdeztem erre a doktornőnél, most ismét meg fogom tenni.

Zalán szerencsére nő, mint a bolondgomba. 😀 Úgyhogy talán mégiscsak emiatt fájnak a praclik. Tudom, hogy hatalmasat nőtt, sőt folyamatosan nyúlik, hiszen egyre kevesebb ruha jó rá a szekrényből. Valahogy nagyon rövidek lettek a nadrágok, sőt, a rövidnadrágok is. A pólok pedig lassan toppok. 😀 De nem baj!

Éljük a mindennapi életünket, ami nem egyszerű a betegség árnyékában, mégis talán ha csak akkor foglalkozunk vele, mikor menni kell Budapestre, akkor addig nincs is. De mégis van, hiszen ahogy a doktornő is megerősített benne, igenis nyitott szemmel kell élnünk és minden apró jelre figyelni kell, mert az élet, a látás múlhat rajta. Érdekes ez a kettősség és nagyon megterhelő.

A betegséggel nem foglalkozva igyekezni egy normális életet élni, de mégis ugrásra készen lenni, hiszen bármikor bármi lehet. De ne legyen!

Mindenesetre ez rettenetesen fárasztó. Olyan fáradtság ez, amit nem lehet kipihenni. A napoknak azt a részét szeretem már csak, amíg az ébredéstől el nem jutok addig, hogy szembe kell néznem az előttem álló nappal. Akkora nagy, hatalmas a feszültség, hogy már reggel feszült vagyok, de ezt mégsem láthatják és érezhetik a gyerekek. És nincs hol kiadni.

Tegnap azon gondolkodtam már, most, hogy nincs munka a héten, mennyire hiányzik. Mert míg vasalok, igaz, hogy a rossz gondolatok ezerrel kerülgetnek, de… Legalább nem kell szólnom senkihez. Legalább nem kell megjátszanom, hogy minden rendben van.

Mert nincs minden rendben. Az elmúlt 5 év legmélyebb válságát éljük családi szinten. Csak az élet készül ránk omlani.

Tudom és köszönöm szépen, hogy mindig biztattok, erősítetek, segítetek, de nem tudom meddig megy ez tovább. Nincs hol és hogy tombolni, nincs rá idő se hely. Ez a folyamatos taposómalom, az aggódás, a vége-hossza nincs kezelések, kontrollok, idegeskedés mindenkit megtörnének. Emellett csak hab a tortán az anyagi problémák. De bőven hozzátesznek az idegeskedéshez. Miből viszem Zalánt Budapestre? Miből veszem meg a diétájához szükséges élelmiszereket? Miből lesznek meg a vitaminjai? És a többiek?

Zalán pedig közben nő és cseperedik és én hálát adok minden egyes napért, hogy időben felfedeztem a benne lakó szörnyet, hogy időben és megfelelően kezelték és kezelik, hogy eddig mindig eljutottunk a szükséges kezelésekre. És hálás vagyok érte, hogy itr van, hogy szerethetem, akkor is, ha egy kis rosszcsont és sokszor direkt nem azt csinálja, amit kérek. Hálás vagyok, hogy gyönyörű családom van, aki szeret, hogy együtt lehetünk!

Csak ne lenne ilyen rohadt nehéz! 🙁