Ez a 3. nap a kotroll óta. Valahogy nem megy megnyugodni és sokszor kényszerítenem kell magam, hogy ne üvöltsek, hanem próbâljak meg mindenkihez emberi hangon szólni.

Most különösen nehéz nyugalmat sugározni, mikor az egész belsőm szó szerint remeg. Kínkeservesen telnek a napok az MRI-ig, bár nem is tudom, leginkább azt kívánok, bárcsak soha ne jönne el az a nap, bárcsak soha ne kellene szembenéznünk ezzel.

Olyan hülye gondolatok keringenek az agyamban, hogy bár Zalánt készültünk fodrászhoz vinni, mert már nagyon hosszú a haja, de minek? Hiszen a kemótól úgyis kihullik majd. 🙁 Nem enged ez az érzés a szorításából.

Már valahogy elfogadtam (de mégsem). Csak az egész úgy, ahogy van, halálra rémít. 5 év telt el és rengeteget halványultak az első nap emlékei, mégis… Néha visszatérnek, megelevenednek és újraélem minden fájdalmát. És tudom, ha így lesz, újra át kell élnem, de most nehezebb lesz, hiszen Zalán nagyobb. Sokkal nagyobb!

Apa tegnap elkezdte intézni a hitelt, hiszen ha bejön amit nem szeretnénk, akkor azonnal lesz szükségünk a pénzre. Valószínűleg ahogy az elején, most sem kell heteket várnunk a kemóra, hanem kb. következő héten meg fog kezdődni. Ami azt jelenti, akkor nem lesz idő. Hiszen fizetni kell az utakat, Zalánnak ruhák kellenek, azért nem lesz jó az itthoni kinőtt, foltos, játszós. Pizsama kell, pedig azt itthon nem nagyon használunk, csak télen. És még ezer minden. De legfontosabb, hogy menni tudjunk mindig, ha kell. Mégis lelkileg a legnehezebb.

Ismét átélni, ahogy szétszakad a család, látni Zalán fájdalmát és szenvedését… Nem akarom!

Tudom, hogy mikor egy lélek leszületik a földre, előre vállalt feladattal érkezik. Azonban most van ott a lelkem, annál a pontnál, mikor a legegyszerűbb lenne mindent feladni! Mert van egy határ amihez vészesen közeledünk. De tudom, nem tehetem.

Nem sokkal több, mint 5 év telt el attól a naptól, hogy az első sorokat írtam a blogra. Akkor a kertben ültem, a ruhaszárító alatt és a könnyeimen át csak a pirosló paradicsomokat láttam. És azon gondolkodtam, hogy leszünk túl ezen.

Most, 5 év elteltével egy másik kertet nézek a konyha ablakból. A paradicsom ugyanúgy piroslik és én ugyanolyan tanácstalan vagyok. Nézem, már amennyire látom a könnyeimen át Zalán kis játékait a kertben. A kis fűnyírót, melyet kergetni szoktak a kiskutyái, az ugrálót, a medencét… És tudom, ha kemó lesz, ezektől egy időre meg kell válnia.

Kórház lesz, infúzió, reggelente vérvétel. Kemó, 4 óránként hányáscsillapító… Utazás, sírás, félelem…

Pedig kezdhettük volna végre az ovi, de a doktornéni azt mondta, ez most felejtős. 🙁 Lettek volna kispajtások, végtelen játék, egy kis tanulás…

Hogy írta Csokonai? Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!