Rengeteg csatát megnyertünk. Az összes daganat ellen! Csak ez az egy tart ki makacsul. Most már több, mint 1, de lehet, hogy 2 éve is, hogy ezzel harcolunk.

Nem adja magát, újra és újra valami történik. A rengeteg fagyasztás és a helyileg adott kemó ellenére még mindig zajlik benne valami. Pedig már annyiszor elhittük, hogy legyőztük és már csak várnunk kell a gyógyulásra. Mindig hittünk. Mindig elhittük.

Terveztünk, álmodtunk, együtt álmodtuk Zalán álmait. Néha talán azt is elhittük, hogy ezek a mi álmaink is. Hogy normális családként élhetünk, csak ki kell várnunk. Hiszen lehet, olyan közel van már. De nincs!

Nem tudjuk hol van. Nem tudjuk, van-e vége. Vagy ha van, hol, merre? Elindultunk egy nem mindenki által elfogadott, mert nem teljesen köztudott, de az orvosok által helyeselt úton, de nem megy. Valami még mindig nem jó. Van? Lehet valahol valami, ami segíthet rajtunk?

Azt se tudjuk hova, merre tovább. Olyan nagyon sok múlik a keddi MRI-n. Annyira szeretnék boldogan hazajönni. De ahogy lenni szokott, már nem merek reménykedni, mert akárhányszor reménykedni kezdtem, a sors keményen a földbe döngölt.

Igen, nem vagyok ez pozitív ember. Talán azért nem, mert renegeteg rossz dolog történt velem. Nagyon nehezen emésztek meg mindent és nagyon nehéz ezt az utat is elfogadnom.

Tudom, ha ez az útunk és ha ez a maradék reményünk a gyógyulásra, ezen az úton fogunk végigmenni. Ezerszer ijedtebben, mint az elején, hiszen tudjuk mi vár ránk. A lehetséges kemó gondolata még egy felnőtt embert is halálra rémít. Nem könnyű nekünk sem.

Én napok óta egyre rosszabb lelki állapotban vagyok és azt hiszem, ezt Zalán is érzi már, hiszen a szokottnál is sokkal többet bújik, puszilgat, szeretget és próbál boldoggá tenni a maga kis szeretetgombóc módján. Egész éjjel el sem engedi a kezem, félálomban is keres. Szerintem érzi, valami nincs rendben.

A nagyobbakkal elkezdtünk elbeszélgetni arról, hogy esetleg mi vár ránk. Hogy ne féljenek, minden rendben lesz, de lehetséges  hogy egy időre újra szétszakad a család. Csenge és még Jázmin is rosszul viselte, könnybe lábadt a kis szemük. De ők már vannak olyan nagyok, hogy talán megértik és megbocsátanak nekünk a hónapokért, amit ismét külön kell majd töltenünk.

Nyakunkon az iskolakezdés, de nincs energiám ezzel foglalkozni. Még a keddi kontroll előtt nagyjából kiválogattuk a megmaradt dolgokat, amik használhatóak, viszonylag rövid a lista amit még be kell szerezni. Az is leginkább a rajz és tornafelszerelés. De egyszerűen nem megy! Nem tudom magam rávenni, hogy foglakozzam vele. A múltkor a tescoban láttam egy unicornisos stift ragasztót. Tudtam, hogy nagyon örülnének neki a lányok, ha azzal büszkélkedhetnének az iskolában, de nem mertem megvenni. Ugyanígy voltam az unicornisos kulacsokkal is. Ott hagytam. Hiszen annyira kell most minden fillér!

Ez a mostani helyzet halálra rémít. Talán nem is a kemó, de! Az is! Nagyon is! De az leginkább, hogy egyre fogynak a lehetőségeink és Zalánnak ez a látó szeme. Teljesen természetes és megértem a doktornőt, hogy a biztonságos, ámde sokkalta kellemetlenebb kezelést javasolja.

Nem tudom mi lesz. Nem tudom hogy lesz! Csapdában érzem magam. Zalán és a többiek között őrlődöm. Féltem Zalánt. Rettenetesen! És sajnálom a többieket, akiket itthon kell hagynom és egyedül kell most megküzdeniük az ismét kezdődő iskolával.

Féltem magunkat, hogy fogjuk ezt bírni. Hiszen a kiadásaink horribilisek. Ezek a számlák csak ebben a hónapban keletkeztek, pedig csak 11-e van.

11 nap telt el a hónapból. És hol a vége? Mi lesz ha nem sikerül a hitel?

Nem akarok kérdéseket! Nem akarok gondolkodni! Abban se vagyok biztos, hogy tudni akarom mi vár ránk. Most, mikor minden bizonytalan és sötét.

Ha a nap süt, akkor sem süt úgy, ahogy szeretnék. Valami elromlott. Nagyon. És nem tudom elnyomni a rossz érzést. Ez nagyon rossz. Tele vagyok érzésekkel, de annyira nyomasztóak, hogy szinte levegőt se kapok tőlük. Mert a kérdéseimre nincsenek válaszok, mert nincs biztos pont.

Hétfőn el kell mondanom Zalánnak, hogy kedden mi vár rá. Hogy kedden mit és hogy fogok neki elmondani, azt nem tudom. Főleg ha úgy lesz, ahogy… Ahogy nem akarjuk.

A szívem szakad ezer darabra. Ez az érzés mindent elborít. Most nem látom talán a fától sem az erdőt, mert ez az érzés hatalmas és mindent elnyom.

Elnézem Zalán kis játékait és tudom, ha úgy lesz, ahogy egyikünk se akarja, sokminden dobozba kerül. Hiszen még jobban kell fertőtleníteni. Hogy a kedvenc medencéjét is szét kell szedni, mert számára nagy veszélyt fog jelenti. Hogy újra négy fal közé kell zárni, pedig már menne, játszana. Hiszen nyár van és ő gyerek. Igazi gyerek!. Hogy újra jön a szájmaszk, a millió kínzás… Nem akarom! Nem bírom! Hogy lehet ezt feladni? Hogy lehet ebből kilépni? Hogy lehet ebből a rémálomból felébredni?