2018.08.15.
Hogy egy maratoni hosszúságú MRI-s nap után milyen gyomorgörccsel ébredni, azt hiszem nem sokan tudják. De ez így a helyes!
Hogy milyen tudni, sejteni, érezni, hogy ezekben a percekben és órákban döntenek egy ember felett, aki a gyereked, akiért mindennél jobban aggódsz. Már csak azért is, mert egy egész család, sőt, kettő család jövője is függ attól a pár szótól. Halmozza a kontrasztanyagot vagy nem…
Valószínűleg a fáradtságtól, de ennek ellenére nyugodtan telt az éjszaka. Zalán gyorsan kidőlt, ami nem is csoda, hiszen tegnap amik történtek…
Szokásos időben, az előírt fél 8-ig érkeztünk meg a kórházba. Mivel most, illetve ismét a Tűzoltó elköltözött, a Korányi tömbbe kellett mennünk. Azt a fejetlenséget ami ott van… A recepción nem tudták megmondani, hogy az ambulanciára, az osztályra vagy a nappali osztályra kell mennünk. De még az ambulancián sem. Átkísértek az MRI-be, ahol megtudtuk amit eddig is, hogy az altatásos MRI a Balassa utcában van, de persze azt nem, hogy hova menjünk előtte. Nagy nehezen kiderült, irány a nappali osztály.
Háromnegyed tízre sikerült bekötni az infúziót. Zalán nagyon ügyes volt, talán jó példa volt neki Jázmin hétfői vérvétele. Egy fél pityergéssel csinálta végig. Nem kellett lefogni, nem rántotta el a karját. Tényleg le a kalappal előtte! Kapott is “ügyes voltam” pecsétes ragtapaszt. 🙂
És kezdődött a várakozás… Közben kérdeztük hányadikak vagyunk, hiszen a doktornőnek sürgős lenne az eredmény, ekkor tudtuk meg, hogy negyedikek. 10 óra környékén jöttek az első hírek, hogy már akkor több órás csúszás van, mert a gyerekek előtt 2 felnőtt bement.
Közben szóltak, 10:53-kor, hogy Zalán mégis ihat, mert csak délben mehet át. Ahogy számoltuk, akkor maximum 2-kor bekerül. Hát nem. Vártunk, csak vártunk, de délben még ott volt az első gyerek. Mi pedig a negyedikek voltunk. Zalán egyre rosszabbul viselte, nagyon görcsölt a hasa, nagyon éhes volt. Nem szokta meg az egész napos koplalást!
2 óra környékén szóltak, hogy most már átmehetünk a másik kórházba. Örültünk neki, hiszen Zalán egyre rosszabb állapotban volt. Már felállni, menni se akart, elfogyott az ereje. Mondogattam neki, hogy kitartás, mindjárt végzünk, de csak annyit mondott, nincs kitartás. Rosszul volt.
Mikor átérve láttuk, hogy még az első kisgyerek is ott van… Megfordult velünk a világ. Közben jött az altatóorvos, kikérdezett minket, megbeszélte Zalánnal, hogy próbálja meg végigcsinálni ébren a vizsgálatot. Zalán bele is egyezett. A dolog buktatója, hogy mivel orbita vizsgálat, csukott szemmel, mozdulatlan szemgolyóval kell ezt a vizsgálatot végigcsinálni, ami nem kevesebb, mint minimum 20 perc. Ez nekem se menne! Zalán mégis nagyon készült rá. És akkor mondta az altatóorvos, hogy 2 mentőt is várnak, nem tudják mikor ér oda, de várjunk türelemmel.
Türelem már nem sok volt. Minden ott lévő szülő háborgott, a gyerekek sírtak, rosszul voltak. Abszolút megértettem őket. Az MRI előtti folyosó egy hosszú, levegőtelen, 2 wc közötti széles “zombiszakasz”. Azért hívom így, mert a pszichiátriai klinika része és rengeteg leszedált, üres tekintetű és koordinálatlan mozgású ember jár-kel ott keresztül. Iszonyat meleg volt. Légkondi? Ugyan! Már az altatóorvos is megjegyezte mennyire nincs levegő. Egy nagy ajtó, mentőbejáró volt a közelben, de nem nyitottak ajtót.
Ezt már még nehezebben viselték a gyerekek. Nagy nehezen, 4 óakor jutott be Zalán az MRI helyiségben. És ugye előtte nap este evett utoljára. Apa ment be vele, ahogy szoktuk. Közben kinn a folyosón egész barátságos légkör alakult ki köztünk, szülők között. Jó volt olyan emberekkel beszélni, akik megértik azt a fájdalmat, amiket mi átéltünk. Egy agydaganatos kisember anyukája mondta, illetve inkább kérdezte, hogy bírjuk, hogy bírtuk ki egyáltalán ezt az 5 évet úgy, hogy még vége sincs? Ő nem bírná! El is pityeredett.
Nem sokkal azután, hogy Zalán bement, be is futott az első mentő. Majd nemsokára a második, sőt egy harmadik is! Nagyon sajnáltam az utánunk következő két kisgyereket, hiszen ők még csak azután kerültek sorra. Mikor mi már elindultunk, fél 6 után, ők még a folyosón ültek. Nem tudom, nem értem azt a rendszert, ahol egy lábsérült felnőtg férfi, aki vígan telefonálgat a hordányon, elsőbbséget élvez kicsi gyerekek előtt, aki akkor már 1 napja nem ettek. Ezek nagyon nincsenek rendben! De stadionok kellenek…
Mivel úgy volt megbeszélve a doktornővel hogy amint kinn van Zalán hívom, meg is tettem. Sajnos akkora csúszásban voltunk, hogy eredményt csak mára ígért. Ma délig.
Felébredtem, de annyira rosszul érzem magam. Érzem, valami közeledik. Tudom, mert mindig megérzem. Fogalmam sincs, hogy fogom Zalánnak megmondani, hogy mi a helyzet.
Apa elment, mert nem kaptuk meg a hitelt, elment intézkedni, hátha.. Talán máshogy, máshol… Mert kell, mert rettenetesen kell. Kikapcsolási értesítés jött a villanyra, nyakunkon az iskolakezdés… Ruha, cipő, tanszer… Most nem tudok ezzel foglalkozni! Legyen bármi, nem érdekel, nem megy már! Szétvet a feszültség, aggódom mi lesz.
Lassan megtudjuk. De nem is biztos, hogy akarom tudni. Nem tudom meddig bírjuk. Meddig bírja Zalán, mikor lesz az, mikor itt is el fogy a kitartás. Mert akkora a teher, amit senki se tud levenni a vállunkról.
Hát hogyne féltenénk a gyerekünket? Mi vár még rá? Mi vár rá már megint? Hogy fogjuk ezt túlélni?
Érdekes módon tegnap nem voltam ideges. Talán mert úgy láttam, hogy haladunk vagy fontosabb volt Zalán pillanatnyi állapota, hogy tartsam benne a lelket. Most viszont még alszik. Én pedig már azt se tudom mit csináljak, hogy ne fájjon. Hogy ne fájjon ennyire!