Nem tudom megfogalmazni, hogy milyen volt az elmúlt 8 nap. Az, hogy őrületes vagy iszonyatos talán csak féligmeddig írja le. Folyamatosan a remény és kétségbeesés közötti út teljes palettáját éltük végig.

Leírni se tudom. A folyamatos rettegés, a már-már elfogadás, hiszen ha ez kell, ezt csináltuk volna végig, aztán a remény, hogy talán mégse kell és újra előről az egész, hiszen a doktornő nem riogatott volna feleslegesen.

Némi remény, öröm, talán kicsi megkönnyebbülés, mikor az előző MRI leleten felfedeztük, hogy ott volt az egyenetlenség akkor is. És a csalódás és újra a kétségek, hogy igen, de a másik szemben azonosították. Földről a pokolba zuhanni, mindössze néhány másodperc alatt. Rettenetes.

Az elmúlik 8 nap olyan szintű fizikai fájdalmat hozott magával a lelki, mindent letaglózó fájdalom mellett, hogy nem volt erőnk semmire. A tegnapi nap pedig… Én megmondom őszintén, elmosogatni se volt erőm. Ebben a 8 napban dolgozni se tudtam, egyszerűen nem, nem ment!

Rettenetesen féltem és féltettem Zalánt, a családunkat, a többieket, hiszen a kemó a közvetlen környezetünkre mind kihatna.

Kedden, még jóval az MRI előtt már tudtuk Jázmin eredményét. Sajnos azt hozta, amit vártunk. Az ASO szintje jelentősen emelkedett, de nem annyira, ami friss streptococcus fertőzésre utal, hanem ami a hordozásra. Mivel nem tudhatjuk, hogy így, 7-8 év után hol gyűlt össze a szervezetében (mandula, vese, szív?), góckutatásra lesz szükség. Mivel sajnos a gyerekorvosunk ismét szabadságon van, ismét várnunk kell, de valószínűleg ott fogunk kezdeni, ahol anno nagyon rég, jóval Zalán előtt abbahagytuk. Torokváladék leoltást és tenyésztést kell csináltatni, hátha még mindig ott lakik ez a húsevő szörny (streptococcus pyogen) és akkor meg kell szabadulni Jázmin manduláitól. Ez lenne a legegyszerűbb eset, valahol nagyon bízunk benne, hogy ennyivel megússzuk. A többi sokkal bonyolultabb lenne. Nem lesz sétagalopp így sem, de Jázmin már nagy, vele könnyebb lesz.

Zalánnak egyelőre marad a szoros kontroll. Nem egészen 2 hetet kaptunk, tehát ebből látszik, hogy azért a doktornő nem teljesen nyugodt az egyenetlenséggel kapcsolatban. Mi sem, de jobb félni, mint megijedni. Bár az elmúlt napok tapasztalatai alapján azt mondom, a biztos rossz is 100x jobb, mint a bizonytalan.

Mikor kedd este végre elindulhattunk hazafelé az MRI – ről, arról beszéltünk apával, máskor milyen megkönnyebbülten indultunk haza, most pedig a lehető legnagyobbá fokozódott a nyomás. Az utolsó 1 nap maga volt a pokol. A kér véglet közt hánykolódva próbálni hinni, de csak leülni enni a gyerekekkel is… Iszonyatos nehéz volt!

Mikor nem csörgött a telefon a megbeszélt délig… Eltelt 1, 2, 3 óra is és magamban őrlődtem, felhívjam vagy ne a doktornőt. Akarom-e hallani egyáltalán, hogy mi az eredmény. Mikor 4x is hívtam a doktornőt és nem vette fel. Őrlődtem, hogy talán még ő se tudja az eredményt. Vagy már tudja, csak már a kemót intézi és azért nem tud hívni… Borzalmas volt! Ízelítőt kaptunk abból, hogy hogy lehet a földön fekvő emberbe még egyet, egy jó nagyot belerúgni… Olyan igazi sorsszerűt…

Nagynehezen rávettem magam, kimentem egyet a kertbe, leültünk beszélgetni és egyszer csak megcsörrent a telefon. A telefon, amit tegnap még a wc-re is vittem magammal. 17:42 perc volt. Felvettem és elindultam befelé. A lépcsőnél ért a hírt, hogy nincs kontrasztanyag halmozódás! Megszédültem, a kapunak támaszkodtam, majd a lépcső korlátnak és csak sírtam. De a doktornő csak mondta, nyugtatott, minden ok, beszéljük meg mikor megyünk legközelebb. Szerintem fel se fogtam, csak válaszolgattam gépiesen. Letettem a telefont és bementem Andráshoz. És csak sírtam. Szegény András szólni se mert, csak néha rámnézett. Egyszer csak megkérdezte, akkor kell a kemó? Mondtam nem. Mosolyogtam és sírtam. Nem tudom, az elmúlt napok feszültsége vagy az öröm jött ki akkor. Mindkettő.

Apa nem is tudta a hírt, ahogy csörgött a telefon, ő hátra futott az udvarba. Nem bírta. A konyhaablakon keresztül mutattam neki (y). Akkor felállt és sírva ment anyóshoz, elmondani neki. Ezt már csak anyós mesélte este. Anyunak nem mondtuk el (mármint, hogy lehetséges hogy kemó kell), mert képes lett volna Zalán felett zokogni. Erre pedig nem volt szükség.

Mikor Jázmin megtudta a hírt, jött, ölelgetett, majd felkapta Zalánt és körbe-körbe futkozott vele az udvaron, közben puszilgatta. Gondolkodtam, hogy felveszem nektek videóra, de a wordpress csak 2 MB-nyi adatot enged feltölteni, így esélytelen. 🙁 Még Csenge is nagyon-nagyon örült a jó hírnek, pedig ők úgy vannak egymással. mint a kutya meg a macska. 🙂

És most hogyan tovább? Bejött az a verzió, amit hinni se mertünk, de talán a végére már remélni sem. Mi se tudjuk! Mint írtam, marad a szoros kontroll, de egyelőre ovira készülünk Zalánnal. 🙂 Igaz, ezt a doktornővel még egyszer egyeztetni kell, mert múlt hét kedden abba maradtunk, ezzel a megbeszéléssel várjuk meg az MRI eredményt.

Igen, most egy kis rövid újrastervezés következik. Apa ma iskolában, holnap 24 órázik, majd hétfőn ismét, de el kell gondolkodnunk hogyan tovább. Mind a gyerekeket, mind magunkat illetően. Tudom, statisztikai tény, hogy a beteg gyereket nevelő családok 90%-a szétmegy, de én főleg Zalán után már nem hiszek a statisztikában. Nagyon nehéz! Ez teljesen biztos! Apró, icipici dolgokból ilyenkor hatalmas elletétek kerekednek. Nem csak a betegség, hanem a betegséggel összefüggő anyagi problémák is hatalmas feszültséget teremtenek. Ahogy az utazások, a kontrollok eredményei, az esetleges nem várt fordulatok, de maga a betegség is. Ez hatalmas teher! Ha jön egy kikapcsoló számla, mint a napokban a villanyról és úgy alapjában nem sok pénz, mert 58 ezer Ft, de azt tudjuk, nekünk az valamivel több, mint 2 út Budapestre… A hogyan oldjuk meg az iskolakezdést, mikor egy harmadik út is lesz ebben a hónapban Budapestre, 28-án  tehát nagyon a hónap végén… És még hasonló ilyenek… Nehéz! És tényleg lehet csak némi rugalmasság és átszervezés kellene, de ilyenkor nem megy. Mintha megbénulna az ember, csak kattog, hogy hogyan tovább és minden nappal egyre mélyebben nyomasztja, hogy úgy érzi, nem előre, hanem hátrafelé haladnak a dolgok.

Igen, egy jó nagy pofont kaptunk most, hogy lehet még rosszabb is. Szerencsére nem lett! Ismét egy próba volt, egy kemény próba. Túléltük, bár voltak pillanatok, mikor ebben kételkedtem. Abban is biztos vagyok, ha mégis kellett volna a kemó, azt is túléltük volna. Ha nehezen is, de túl. De szerencsére nem kell!

Most ahogy írtam, újratervezés jön. Zalán most már megálmodhatja az ovis váltócipőt, bár nemrég még pókemberest szeretett volna, pókemberes vagy Mancs Őrjáratos kis hátizsákkal. Ja igen, tolltartót is, mert neki az is kell, mint a lányoknak. 🙂 Igen, jöhetnek újra az álmok!

Nem leengedjük, hanem feltöltjük még a medencét, még legyen egy kis nyár. Kivisszük újra a homokozókat és újra engedjük, hogy gyerek legyen. Egyelőre csak itthon, aztán lassan talán tényleg ovis lehet. Igazi gyerek!

Szeretném nektek megköszönni, hogy ennyien mellettünk álltatok, hogy bíztattatok, mikor mi semmi mást nem láttunk csak a könnyeinket! Hogy fenntartottátok a reményt. És hogy ennyire szeretitek Zalánt! Nélkületek nem ment volna! Köszönöm szépen!