Olvasgatva egyes fórumokban azon gondolkodtam, mennyire más úgy műtőbe engedni egy gyereket, ha utána az ember tudja, hogy ennyi, vége és csak a gyógyulás van, illetve úgy, hogy ki tudja hányszor lesz még erre szükség.

Nem másból, magamból indulok ki. Anno, mikor Jázmin eltörte a karját és műteni kellett, mennyivel másabb volt. Tudtam, ha túl lesz a műtéten, minden rendben lesz. Kis idő és el is felejtjük. És milyen más volt Zalánt számtalanszor a műtőbe engedni. De nem következett utána a megkönnyebbülés.

Most is csak a remény van, hogy soha többet. Talán soha nem kell már bemennie. És ott van az a hülye “mellékzönge”, hogy de, inkább a műtét, mint a kemó. De inkább egyikre se legyen szükség.

Igazából már nem is értem mi visz előre még mindig. Talán csak az, hogy ebből ha akarok se tudok kiszállni. Ebből nincs kiszállás. Itt nem lehet feladni. Mert mit is? A gyereket? Vagy az életet? Vagy mit?

Ez az a szenvedés, amit muszáj végigasszisztálni, ha tetszik, ha nem. Ha fáj, ha nem. Még ha beleőrülünk, tönkremegyünk is.

Olvasgattam a fórumokat, benézegettem csoportokba és elképedve láttam, nem csak minket támadnak. Beteg kislányt is, hogy nem is beteg, csak anyuka vágta le a haját. Mi vaaaaaan? Hogy nem gyógyszerekre költenek, hanem ki tudja mire? Mi vaaaaaan? El vagyok keseredve, meg vagyok rökönyödve, mert azt hittem, a minket lejáratni szándékozóknak csak mi bökjük a szemét, holott a rosszindulat sajnos ki kell mondanom, fénysebességgel terjed. Nem egyszer, nem kétszer mondtam, írtam, aki a számlákra kíváncsi, az jöjjön ide, megmutatom. Soha, senki nem jött. Ugyanerre panaszkodott ennek a beteg kislánynak is az anyukája.

Egy apuka nemrégiben privát keresett meg, hogy őket is támadják. Hol élünk???

Igen, ezek szerint már velünk együtt van 3, azaz három család, akiknek nem elég a betegséggel, a megtöbbszöröződött kiadásokkal, de az emberi irigységgel (mire???) és rosszindulattal is meg kell küzdeni nap, mint nap. Tömény hazugságokkal, kitalációkkal, félremagyarázásokkal, szavak, mondatok direkt félremagyarázásával, direkt csúsztatásokkal, nem is kicsikkel.

Mikor kitettem a számlaegyenleg értesítő sms-t, kitakarva a rendelkezésre álló egyenleget és a nagyokos felkiáltott, hohó, ez 6 szemjegyű! Hangosan hahotáztam attól, milyen intelkigenciaszintű lehet, ha nem tudja megszámolni hány karakter volt a kitakarás. Nagy volt a kísértés, hogy megmutassam, az 5 számjegyet éppen csak elérte. De nem tettem. Tudjátok miért? Mert muszáj ezeket a rosszindulatú és ócsároló embereket magunktól távol tartanom.

Mikor kígyót, békát kiabáltak ránk, rendőrségen feljelentettek, stb… Tudom ki volt, minden egyes poszt print screenelve megvan. Tudom azt is, kik azok, akik két kapura játszanak. Leesne az állatok egy-egy embertől, aki “szent” szerepében tetszeleg, miközben számára ismeretlen emberről formál véleményt.

Nem akarom ezt hosszúlére ereszteni, de míg csak mi voltunk, vagy csak magunkról tudtunk akiket támadnak, hát… Mit mondjak?

Képekről diagnosztizálták, hogy a gyerekeim boldogtalanok… Pffff! Sokáig nem értettem, nem hittem, aztán valahonnan nagyon-nagyon régről, az agyam legmélyéről, az általános iskola alsó tagozatából bekúszott egy halvány gondolatfoszlány szólásokról, közmondásokról… Valószínűleg nem hiába alakultak ki. Ki mint él, úgy ítél… Más szemében a szálkát, magáéban a gerendát se látja meg… Mindenki magából indul ki… Ugye tudnánk még folytatni!

Valahogy nekik a törvény se az ami nekünk, nekik 21ft/km a költségtérítés, hanem 90%. Nekik a diétás liszt is 120 ft, mint a sima. Irigylem őket! És nem csak ezért! Hanem azért is, hogy egy számukra ismeretlen, soha nem látott (mert Isten bizony, így, ahogy írom, leírta. Azt se tudja kik vagyunk, csak hallott rólunk de mindent tud rólunk.) emberbe ennyi energiát fektetnek, amit felhasználhatnának egy kis játékra a gyerekeikkel, vagy munkára, hogy ne unatkozzanak ennyire.

Akik az utóbbi időben nálunk jártak, rendszerint elképedtek, mekkora munkába kerül, mire egy doboz zsebkendőt kivasalok. Mikor éjjel 11 órakor, mikor még “beszéltünk” messengeren, én még a zsebkendőket csomagoltam.

Igen, időről időre írok nem csak Zalánról, hanem a többi gyerekről is. Hiszen mint fentebb is említettem egy szót kiragadva a mondatból lehet más értelme is és van is. Ahogy Zalánt se lehet a környezetétől elvonatkoztatni. És néhányan jeleztétek is, hogy szívesen olvasnátok róluk is.

Bár ha írtam róluk, akkor egyeseknek ez bökte a szemét. Ha csak Zalánról írtam, az volt a vád, hogy a többieket semmibe veszem!

Igen, megelégeltem! Elég! Sokan közületek arra biztattak, hogy ne foglalkozzak velük, nem éri meg. Valóban nem! Sokkal fontosabb Zalán és az egész család!

Nem fogok azzal foglalkozni, hogy azt terjesztik, az adományokból vettük a házat, mert ez NEM IGAZ! Édesanyám segítségéből és HITELBŐL vettül, melyeknek fizetni kell a részleteit. És szintén HITELBŐL és egy számomra nagyon-nagyon kedves ember segítségéből tettük lakhatóvá. Szó szerint sajátkezűleg! Amúgy mennyivel lenne megfelelőbb a folyton penészes albérlet??? Mert azt is fizetni kellene!

Azonban valahogy mégis túl sokáig voltam csendben, túl sokáig hallgattam a barátokra. Nem! Elég! Nem fogom be a számat! Gyertek ide és ha kíváncsiak vagytok a számlákra megmutatom. Érdekes, még senki se jött!

Viszont sokan bedőltek nekik. Lelkük rajta! Ismét egy mondás; madarat tolláról, embert barátjáról.

Nem kell találgatni, karaktert számolni, nyugodtan lehet nevetni is vagy sírni rajta, ez a mai napi számlaegyenlegem.

Ennyi. Nem több. Miután kifizettem a rezsit, hitelt, feltankoltam 1x az autót. Sajnos apa még mindig nem keres se 900, de még 300 ezret se, ahogy egyesek híresztelik. Ezzel folytatjuk a hónapot. Azt a hónapot, amiben 2x kell(ene) Pestre menni Zalánnal. No most lehet tapsolni!