Mindig vannak könnyebb és nehezebb napok. Van, hogy tulajdonképpen minden rendben van, mégis… Olyan hatalmas erővel képes nyomni az ember lelkét a bizonytalanság, hogy fizikai fájdalmat okoz.

Olyat, mitől mozdulni se bír az ember. Pedig csak fel kellene állni. Csak kiszedni a mosott ruhát a gépből, ahogy mindig, naponta többször is akár. De nem megy. Mikor a kérdések kattognak csak és míg elképzelem a lehetséges válaszokat, addig már rá is jövök, jobb volt a bizonytalan. De mégsem!

Hiszen 5 év után sincs még semmi biztos pont. Csak az biztos, ami akkor, ott, a kontrollon van. Nem látunk bele Zalán kis testébe, szemébe, nem lehetünk biztosak benne, hogy nem indult-e meg valami ott belül, elbújva, titokban.

Mondhatjuk, az egyik olyan dagamatosa betegséget sikerült megnyernünk, amivel nagyon jól életben tartható a kis beteg. Igen. Nagyon jó ebből a szempontból. Azonban ha azt vesszük, hogy itt nem igaz az, hogy 5 év tünetmentesség után gyakorlatilag gyógyult a beteg, hanem mint egy időzített bomb ketyeg tovább a génhiba, ami a betegséget okozza… Ebből a szempontból viszont ez a legkegyetlenebb.

Nem mindegy, hogy felépülünk, majd 5 év után fellélegezhetünk, vagy kb. pont 5 év után, serdülő v. pubertás korban, az újabb növekedési fázisban ismét rettegnünk. És ez a soha véget nem érő, örökké jeleket figyelő rettegés az embert annyira átjárja, hogy mindenébe beleivódik.

Az, hogy egy megfelelő életmódot kell kialakítani ezeknek a kis betegeknek, ez teljesen bizonyos. Érdekes módon, akik szeretnek minket nem érteni, azok se bírálják ezt, csak engem. No, ez meg nonszensz! Miért update? Ha nem update, akkor miért diabestar, vagy szafi, dia-wellness. Teljesen mindegy. Majdnem! Mikor mi olcsóbb, mikor mihez jutunk hozzá könnyebben.

De itt nem is ez a lényeg, hanem hogy minél kevésbé feldolgozott dolgot egyen Zalán. Ezért pl. gyümölcsből nem számolunk szénhidrátot. Lisztből, cukorból igen. Tudom, ezt laikus szám ára nem lehet könnyű felfogni. A húst zöldséggel kombináljuk, esetleg rizstésztával. Zalán kedvence pl. a virsli répával és egyáltalán nem hiányzik hozzá neki a kenyér. Ő ezt így szokta meg, neki ez a természetes.

Viszont hazudnék, ha azt mondanám, nem eszik kenyeret. Igen, fogyaszt kenyeret. Amit vagy sütök speciális lisztekből vagy ha éppen olyan helyen járok, ahol kapok (aldi, lidl, update bolt) akkor ott veszek. Zalán imádja belőlük kicsipkedni a napraforgó magokat, illetve a tökmagot.

Igen, ezekért áldozni kell. Nem is keveset. Időt, hiszen ha sütöm neki, az se 10 perc, mert a kenyérsütőt csak dagasztásra használom. Anyagilag is rengeteget, hiszen egy kiló ezekből a lisztekből 1200ft körül van…

De semmi se számít, ha van. Ha szépen akarom magam kifejezni, azt mondom, a jövőbe fektetünk. Zalán jövőjébe. Neki nem mindegy, hogy mit hoz elő a kis testéből a génhiba. Ez egy élethosszig tartó program, amit most kell begyakaroltatni vele, hogy ha egyszer önálló élete lesz, ez természetes legyen.

Ezért is olyan nehéz elfogadnunk, ha valamit nem tudunk neki megadni, amire szüksége lenne. Most pl. csak tésztáink vannak itthon, nagyon kellene jópár dolog, nyeresanyag. Hiszen tésztát, ha update is, nem ehet mindig, nem táplálkozhat egyoldalúan.

Hétfőn pedig Budapestre készülünk. Ebben a hónapban ismét kétszer megyünk, ami jelentősen megnehezíti az életünket. De ez van, tudom. Változtatni nem tudok rajta. Így csak aggódom hogyan tovább, lesz-e miből, mikor mi lesz, eredmény? Akarom tudni egyáltalán?

Igen, a múltkori 8 nap után azt mondom, akarom tudni. Jöjjön bármi is  csak hadd készüljek fel rá. Igaz a mondás, a biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan. Utálom ezt a bizonytalanságot!