Mikor az orvosok kimondják, mikor bebizonyosodik, hogy rák, az ember előtt egyből fellebben, hogy meg fog halni. Vagy a hozzátartozója meg fog halni.

Hiába kutakodik, keresgél akár az interneten, akár az ismeretségi vagy tágabb környezetében, hiába latolgatja az esélyeket, legyen az bármennyi is, jó vagy rossz, kitűnő, a rák az rák. Azt mondják, illik belehalni. Persze ez nem igaz, de mivel ezt hallja az ember úton-útfélen, elhiszi, beleivódik. És valahogy mégis csak így van.

Mikor Zalán beteg lett, én is elolvastam az összes létező bibliográfiát a túlélési esélyeket illetően és akkor is elborzasztott az az kb 8% körüli halálozási arány,  ha mellette ott volt a 92% 5 éves túlélés.

Tegyük hozzá, hogy ezt az 5 éves fogalmat nem szeretem, hiszen ha csak 1 nappal később hal meg bárki, már ezt a statisztikát felfelé húzza. Ezen kívül pedig semmi statisztika nem szól arról, hogy a kezelések vagy maga a betegség hatására milyen károsodás éri az embert.

Mikor ebbe mi belekerültünk, fogalmunk se volt róla, hogy mi vár ránk. Szerintem az alatt a csütörtöktől hétfőig terjedő 3 napban elsírtuk minden könnyünket, minden kétségünket. De maradt bőven, annak ellenére, hogy ti és Zalán is feltétlen erősséget akartatok bennünk látni. Néha sikerült. De én úgy érzem, legtöbbször nem.

Ahogy pedig szép lassan megtudtuk, hogy “mi lehet még”, talán még jobban rágörcsöltünk.

Tudjátok, alapból egy negatív ember vagyok. Gondolom, 40 év tapasztalattal a hátam mögött, erről az eddigi életem sok-sok élménye tehet, melyek inkább rosszabb, mint jók. Igen, ezek mind formálják az embert, a lelkét. Engem ilyenné tettek. Negatív emberré, aki mindig küzd, aki akkor és ott is sokszor ellenséget lát, ahol és amikor senki sincs.

Nem szeretnék a gyerekkoromról mesélni, hiszen nem erről kell, hogy szóljon ez a bejegyzés, de talán így futólag érintve jobban érzitek, mit szeretnék átadni nektek.

De pont ezért szerettem volna, ha a betegség dacára Zalánnak nem úgy kell felnőnie, mint nekem. Ha visszagondolok a gyerekkoromra, jó emlékem talán nincs is! Nem mentünk sehova, nem voltak játékaim, kivéve 2 leporelló könyvet és 2 babát. Mikor 16 évesen elmentem dolgozni, akkor vettem meg magamnak az első kirakómat, egy bugyuta, dinoszauruszos kirakót, de azt vagy százszor is kiraktam egymás után. És hogy miért dolgoztam annyi idősen? Sajnos egyedül maradtam. Legyen ennyi elég!

Szerettem volna, ha a gyerekeim nem így nőnek fel. Ha lett volna ruhájuk, játékuk, ha nem kell a karácsony utáni első iskolanapon hiányozni vagy hazudni, hogy mennyi mindent kaptak karácsonyra. Mindig elképedve hallgattam, mennyien kaptak könyvet, ruhát, társast, sőt, az akkori hatalmas dolognak számító walkmant.

10-11 évesen ehelyett hallgattam, hogy mit nem tudunk befizetni. Soha nem akartam ezt a gyerekeimnek! Sajnos most mégis így alakult. Igyekszünk persze a gyerekeket kihagyni abból, hogy mi nincs befizetve, de érziky hogy baj van. András már előre kijelentette, hogy utálja ezt a karácsonyt. Megértem! Én meg rettegek tőle!

Mindig igyekeztünk Zalánnak mindent megadni, hogy sokkal több pozitív élmény érje, mint negatív. És persze a többieknek is ésszerűen korrigálni, hogy ne érezzék magukat kevesebbnek. Ez többnyire sikerült is úgy érzem és talán ennek is köszönhető az óvodából kapott sok pozitív visszajelzés. Igen, sokszor lazítottunk a szigorú előírásokon, elmentünk strandra, abban az időszakban, mikor egy esetleges betegség még belefért, mert nem volt időszerű egy-egy utazás. De ez volt a maximum!

Nem egyszer volt köztünk ellentét apával, mert vírusos időszak volt és ő menni akart egy rendezvényre, én viszont pont Zalánra való tekintettel nem mentem, nem engedtem. Bizony, volt olyan is, hogy megkért ismerősöket, beszéljenek rá arra, hogy elmenjünk. De nem engedtem. Nem engedhettem Zalán  miatt. De nem éreztem ezt lemondásnak vagy áldozatnak.

Ezek az alkalmak az életünk részei lettek, ahogy sok más minden. Ilyen a diéta is, melyet hellyel-közzel igyekszünk betartani. Persze, ahogy a pénztárcánk engedi. Mostanában sajnos már szinte lehetetlen. 🙁

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer leírom ezeket a sorokat. Hogy egyszer ilyen hosszan, ilyen terjedelmeben tárom a nyilvánosság elé az érzéseimet és az életünket. Persze vannak, akik majd ezt is kiforgatják, kifigurázzák, azonban egyet nem szabad elfelejteni. Ők nem a mi életünket élik, fogalmuk sincs azokról a tapasztalatokról, melyeket mi szereztünk, melyek minket formáltak.

Mi is könnyebben élnénk más életét, de nem lehet. De ezért nem is szólunk bele máséba. Nekünk attól nem lesz jobb, se könnyebb.

Mert igen, nehéz. Lelkileg talán kicsit könnyebb, de mindig ott lebeg a fejünk felett a “mi van, ha…” Talán ez sose fog elmúlni, hiszen ott van az a fránya genetika.

Nehezek a napok. Reggel fáradtan kelünk, mert úgy érezzük, annyi minden nyomja a vállunkat, hogy összeroskadunk. Ebben a hónapban, hogy a villanyt ne kapcsolják ki és befizettük, most a hiteltörlesztést nem tudjuk befizetni. 🙁 Most hogy lesz? Gondolom a hiteleket ráterhelik a házra és azt is elveszítjük. Az otthont, a szivárványos szobát, ahol az autós ágy áll. Zalán álmát.

Mert mindig erre koncentráltunk. Az álmokra. Legyenek bármilyen kicsik, vagy nagyok. Most is vannak karácsonyi álmok. Nem nagyok. Mamusz, katona, minecraftos és régészkedős játék, figurás fürdőszivacs, csocsó vagy rajzkészlet sok-sok lappal. Színessel is! Álmok, melyek életben tartják őt és talán miket is. Pedig nekünk most csak 2 álmunk van. Hogy Zalán meggyógyuljon és megmaradjon az otthonunk. Mert másunk nincs!

Talán a koszorúk kicsik segítenek, enni tudunk. Talán! De annyi rengeteg a kiadás! Kérlek, ha tudtok fuvarost, aki olcsón vállalja, hogy fuvarozza a gyűjtött kupakokat, jelezzetek. Legalább Zalánnak hadd tudjuk megvenni a gyógyszerét!