Minden reggelt szeretek. Hogy meddig  az más kérdés. Általában, az esetek 99%-ban addig, míg eszembe nem jut mi vár ránk aznap, vagy mennyivel kerültünk közelebb egy újabb akadályhoz.

Ez ma sem volt másképp, mikor hajnalban Masni ébresztett, hogy sürgős elintéznivalója van az udvaron… Amíg kiengedtem, kávét főztem, nekem is olyan volt a reggel, mint bárki másnak. Aztán a pulton lévő csomagra tévedt a tekintetem és akkor bevillant. Hogy az a csoki nem azért van ott, mert csak így meg úgy. Annak a csomagnak, bár nekünk nem került pénzbe, igen nagy ára van. Zalán betegsége.

Tegnap, miután szűk baráti körön belül megosztottam egy 2 hónapos kislány képét, aki emiatt a rémség miatt mindkét szemét elveszítette, adódott a kérdés, hogy döntenék, ha az élete és a szemei között kellene döntenem. Tehát most a teljes vakságról beszélek.

És nem azt mondom, hogy világtalanul nem lehet gyönyörű szép és teljes életet leélni, ne is magyarázza ezt bele senki.

Azonban ha egy ilyen döntésre kényszerülnék, nehezebb lenne meghoznom, mint egy átlag embernek. Nem csak azért, mert én vagyok Zalán édesanyja. Hanem azért is, mert úgy kellene felelősen döntenem a szeme világát illetően, hogy senki, és hangsúlyozom SENKI se tudna azzal kapcsolatban garanciával szolgálni, hogy 5 vagy 6, esetleg 10 év múlt nem jön egy leukémia, egy csont vagy agydaganat, ami aztán újra veszélybe sodorja vagy elveszi Zalán életét. Mert bizony a csekély számú eset, amit felnőtt túlélőktől van, nagyon nagy számban azt mutatja, hogy a hibás gén bizony sokszor beindul és nem mindig lehet megállítani. Ha kicsit kutakodtok a neten, találtok rá bőven esetet sajnos.

Így ha felmerülne a kérdés, hogy az élete vagy a szeme, nagyon nehéz helyzetbe kerülnék. Így inkább igyekszem erre nem gondolni, hiszen egyrészt szerencsére nem tartunk itt, másrészt muszáj előre néznem és előre menekülnöm, Zalánnal együtt.

Szerencsére jobban is van, sokkal kevésbé köhög, már nem is náthás, így hacsak a doktornő meg nem vétózza valami miatt, pénteken Zalán megkapja a szemébe fecskendezett kemoterápiás kezelést és mi újra csak imádkozhatunk, hogy hasson, hogy eredményes legyen akkor is, ha műtővel és fagyasztással jár, ha fájni fog és újra jön a szemcsepp és a szemkenőcs, amivel szó szerint úgy kell vele megbirkózni.

Igen, nehéz és mindennek hatalmas ára van. Szerencsére most egy kicsit könnyebb, de lelkileg talán újra az egyik legnehezebb időszakot éljük, mikor muszáj hinni, bízni és előre nézni. Mert másképp nem megy, mert nem lehet, muszáj újra elhinni, hogy egyszer minden jó lesz és minden szép lesz. Hogy nemsokára eljön a tavasz és ami most hideg és sötét, az újra világos és virágos lesz.

Hogy Zalán újra szedheti az idolyát és csenheti nekem a tulipánt, hogy nemsokára elballag az oviból és megnyílik neki az iskola nagy kapuja. Hogy látni fogja a betűket és írni… És olvasni sima könyvből. Betűzni a képeket, összeadni a számokat és bosszankodni, hogy nem megy az a fránya tizesátlépés.

Ezek hétköznapi dolgok. De nekünk ezek kincset érő pillanatok lesznek, ha megkaphatjuk. Istenem, kérlek add, hogy a miénk legyen!