Ahogy közeleg az idő, úgy rövidül le a reggeli még “felhőtlen” időszak. Ma ez már csak 5 perc volt.

Nem csoda, holnap utazunk. Már nem is tudom számon tartani mi mindenen vagyunk túl. Kezdtük a 3 blokk szisztémás kemóval 2,5 hónaposan, majd szinte még mellette kezdődtek a lézeres, fagyasztásos műtétek is. A számát se tudom már, olyan sokszor!

És hányszor hittül, hogy vége! Hogy ennyi volt, győztünk. Egy idő után már mindig mertünk hinni és újra bízni. Mert kellett egy terv vagy egy álom. Akár egy hiú ábránd. De amíg felé meneteltünk, láttunk egy célt.

Az útunk elején egy előttünk járótól kaptuk azt a tanácsot, hogy mindig csak egy lépést… Egyszerre csak egyet kell megtenni. Igaz! Azonban a sok egy-egy lépésből kilométerekre nőtt az útunk. Folyamatosan célokat tűztünk ki és afelé lépegettünk.

Hittünk, bíztunk, léptünk újra és újra! Arra senki se készített fel minket, hogy nem csak az útunkat szegélyezik sziklák és szakadékok, hanem sokszor az útunk kellős közepén is vannak. Hogy emiatt milliószor kell újratervezni, más utat választani úgy, hogy a végén mégis ugyanoda lyukadjunk ki.

Sajnos fogynak az utak, mert van olyan, amin már annyiszor jártunk, hogy nekünk már járhatatlan, de mi ugyanazért a célért megyünk holnap is.

Az utóbbi időben a sors újratervezést írt nekünk elő. Közben az olyan erősnek hitt bástyáink is beleremegtek és rájöttünk, így, ebben a formában nem tudunk együtt továbbmenni. Toldozgattuk-foltozgattuk az elmúlt években a várunkat, de mint minden, amit javítani kell, rohamosan pusztult. És mi ha akartunk volna se tudtunk tenni ellene. Új alapokra új várat kellett felhúznunk a régi romjaira, hogy Zalánnak a biztos menedéket nyújthassuk. De még nem készültünk el vele, rengeteg rajta a munka.

Sajnos sem az idő, sem a körülmények nem a legkedvezőbbek ehhez. Az utóbbi időben apát heti 1x látjuk. Ha nem mentőzik, akkor ács mellett dolgozik. Ha hétvégére beesik egy szolgálat, akkor nekünk csak ennyi jutott belőle. Jázmin már mondta is, hogy neki inkább cipő se kell (épp a tavaszról beszélgettünk) csak apa legyen itthon többet! De sajnos nem tehetjük meg! 🙁

Holnap utazunk. Nem tudok még semmit. Nem tudom Zalán hogy fogja viselni, hiszen majdnem 1 évvel ezelőtt kapta az utolsó kemót, azóta viszont nőtt, okosodott. Beszélgetünk róla, de egyelőre csak annyit tud, hogy be kell menni a műtőbe, hogy a doktornéni megvizsgálhassa a manókat a szemében. Többet nem is merünk neki mondani.

Most is előttem van a kép. Mkkor az utolsó kemóra ment be a műtőbe és ahogy könnybe lábadt szemmel nyújtja felém a kis kezét és rácsukódik a műtőzsilip ajtaja. Láttatok már kétségbeesett gyerekeszemeket? Amikor legszívesebben elfutnál, elmenekülnél vele? Ehelyett TE küldöd be oda!

Fogalmam sincs hányszor álltam/ültem a műtő előtt arra várva, hogy jöjjön. Vagy csak valami hírt kapjak felőle. Hogy minden rendben… Hányszor hallottam a fájdalmas és kétségbeesett sírását és azt a mondatot, amit szülő soha nem akar hallani “meg fogok halni”. És hányszor próbáltam viccel elvenni ennek az élét… “egyszer én is” . És tudjátok hogy tud fájni ez a 3 szó?

Hát, erre készülünk holnap is! És Zalán csibeburgert kért! Szeretném neki megadni. És megbeszélni a doktornénivel, hogy ha másra nem, legalább az ovis farsangra hadd menjen el! Hadd legyen egy Dart Vader jelmeze! Ha kell, a lábam lejárom érte! Csak soha ne kelljen elengednem!