Nem tudom mi van velem. Amilyen optimista és jókedvű voltam tegnap most úgy leültem. Utolért az utolsó nap frásza megint? 😱

Próbáltam, illetve próbálom olyan lazán venni az előttünk álló napot, amennyire csak lehet, hiszen végre el tudtam mondani Zalánnak is és úgy láttam meg is értette, hogy ezekre a dolgokra szüksége van. Kicsit könnyebb volt így és azt hittem, most el is marad majd az utazàs előtti idegesség.

Úgy látszik tévedtem.

Talán ha tudnám, mi lesz holnap. Ha azt tudnám, hogy kemó lesz vagy műtét vagy semmi és jöhetünk haza boldogan. De nem tudom. Lehet már csak ez a bizonytalanság gyötri a lelkemet. Nehéz!

Tegnap itt volt a családgondozó (szerda a napja mindig) és beszélgettünk. Mindig jól esik, de most olyan, mintha felszakított volna egy régi sebet. Azt kérdezte, hogy lehet ezt a helyzetet ilyen régóta bírni és nem összeomlani. Visszakérdeztem, hogy lehet ebből kiszállni? Sehogy! De valahogy mégis ott visszhangzik a fülemben ez a kérdés.

Holnap tehát megyünk, letudunk egy újabb kört ezen az összevissza kanyargó, mégis köralakúnak tűnő pályán. Aztán megyünk tovább, míg mehetünk és van út előttünk. Nem, nincs választás, nincs kiszállás.

De a legrosszabb a bizonytalanság.