Nem tudtuk mi vár ránk.

Ami furcsa volt, hogy nem gyomorgörccsel és hányingerrel keltem és csak néha-néha volt egy-egy pillanatig a gyomromromban a feszültség érzése.

Reggel szegény Zalán nem akart felkelni és mikor apa öltöztetni akarta, meg is makacsolta magát. Nekem viszont már engedte, hogy felöltöztessem. Jázmin jött ma velünk, így a felfelé vezető úton hang nélkül játszottak a hátsó ülésen.

Elég korán felértünk, de nem is volt baj, hiszem fél 8-ig mindenképp be kellett érnünk a kórházba. Szinte egyből kapta is Zalán az első szemcseppeket, amit még soha nem viselt ilyen jól, mint most. A szemecskéit sem szorította össze, lefogni se kellett, nem is sírt. Agyon dícsértem. 🙂

Persze az elmúlt 2 hétben a napi ötszöri szemcseppek alkalmával bőven volt időnk gyakorolni, hogy is kell ügyesen, illetve ezerszer megtárgyaltuk, hogy a szemcsepp barát és segít láthatóvá tenni a doktornéninek a gonosz manókat. Nagyon büszke voltam rá!

Az altatóorvosi vizsgálat megijesztett, hiszen nem a jól megszokott, Zalánt tetőtől talpig ismerő aneszteziológus doktorbácsi volt, hanem egy teljesen új. De mivel utána jött is a második szemcsepp, nem volt sok időm rajta gondolkodni.

Kicsi várakozást követően jött a doktornéni, hogy akkor nézzük meg mi a helyzet.

Zalán nagyon ügyesen együttműködött a vizsgálat alatt. Pontosan oda nézett ahova kellett, pontosan úgy csinált mindent, ahogy kellett, így pikkpakk megvolt a vizsgálat is. Ebből 2 dologra következtettem. Vagy minden rendben van, hiszen azért nincs mit nézni, vagy mindenképp műtő.

Viszont már el is hangzott a bűvös mondat. Minden rendben van! Zalán kifutott, megölelgette Jázmint. 🙂 Apa megszédült, le kellett ülnie. Én pedig… Talán akkor, abban a pillanatban fel se fogtam még. Kellett 1 vagy 2 perc hozzá. Akkor pedig szerettem volna a világba kiáltani, hogy IGEN! MEGINT GYŐZTÜNK!

Gyorsan fel is hívtam az óvónénit, hogy akkor Zalán újra gyerek lehet, hétfőn megyünk az oviba. Ő is nagyon örült, hallottam a hangján. 🙂 Jól esett!

Hazafelé is gyorsan jöttünk, azzal az érzéssel, azzal a még könnyebbüléssel, hogy szinte repült az autó. Szerintem soha ilyen rövid idő alatt még nem értünk haza. 🙂 Az a boldogság, ami ilyenkor bennünk van, adja az erőt a következő hetekhez.

Tudjuk, hogy ismét csatát nyertünk. Egy sokadik csatát. Sajnos nem tudjuk, hogy a háború még meddig folytatódik. Most egy kicsit örömködünk, de elhinnünk teljesen nem szabad, hogy győztünk végleg. Majd ha sokáig, sokáig, nagyon sokáig nem lesz semmi. De ez a nap a miénk. Ahogy ez a győzelem is és nagyon büszkék vagyunk Zalánra! És persze kimondhatatlanul szeretjük!

Most itt az idő, hogy egy kicsit az álmaira koncentráljunk. A Star Wars-os füzetboxra, a minecraftos pólóra, stb… De most mindenekelőtt megünnepeljük Jázmin születésnapját! Most egy kicsit újra felszabadult család leszünk.

Azért bevallom őszintén, attól az egytől tartottam, hogy az áttétekre nem hat a kemó. Mert ami a retináján van, azt műtéttel lehet kezelni. De az áttéteket ha nem lehetett volna megállítani, elveszítette volna a látó szemét. De nyert! Ő volt megint az erősebb! És ennél most nincs fontosabb!

Nagyon szépen köszönjük mindenkinek, aki szorított nekünk és azoknak is szeretnénk megköszönni, akik támogattak bármilyen formában, jó szóval, szeretettel, együttérzéssel vagy kupakot illetve aludobozt gyűjtöttek nekünk. Köszönjük szépen!