Sikerült túlélni a tegnapi napot, amit utólag is siralmasra értékelek.

Zalán sírós hangulata egész napra megmaradt, délután, az iskolában is kétszer elpityeredett. Természetesen sokat beszélgettünk erről, mi az oka, stb..  De mindig csak annyit mond, hogy hiányzom neki. Hm. Nem is tudom ez ellen mit tudnék tenni, hogy ne érezze így.

A tegnapi iskolai foglalkozás, leginkább a mini tornaóra nagyon tetszett neki, azt mondta, ezért szeretni fogja az iskolát. Sőt! Irassuk be a suliban majd focizni. 🙂 Hát, azt még meglátjuk.

Ma csak délben megy Zalán oviba, mert színházba mennek ebéd után, de mivel a diéta az oviban nem megoldott, így itthon ebédel és utána viszem.

Ez számomra érdekea dolog, mert Zalánnak bár fel sem tűnik már itthon, hogy nem úgy étkezik, mint a többiek, ha nem itthon van, akkor egyből szól, hogy ő ezt vagy azt nem ehet. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt így megjegyzi. 😀 És érdekes, mert ha pl. szülinapozás van az oviban, ő simán elsorolja, hogy miből ehet, miből nem. Persze felhív az óvónéni, megkérdezni, de Zalán addigra tájékoztatja. 😀 Hihetetlen ez a kisember!

Kicsit félek ettől a szeptemberi iskolakezdéstől. No, nem csak azért  mert 4 gyereket kell beiskoláztatni. Bár az se lesz kismiska. De leginkább Zalán miatt. Magántanuló is lesz, tehát nagy a felelősség rajtunk, de suliba is fog járni, ahol bizony helyt kell majd állni. Kemény dió!

Így is elég nehéz megszervezni a napok nagy részét. Elég ha csak a tegnapira gondolok. Fél 7-kor indul András busza, Jázminé negyed 8-kor, Csenge fél 8-kor megy, Zalánnal háromnegyed 8-kor szoktam indulni. Az oviból mentem 3 faluval arrébb kenyeret venni, illetve Zalánnak a ch csökkentettet, onnan egyből az üzembe, visszavittem majd hoztam zsebkendőt. Hazaérve volt 1 órám pakolni, majd indultam anyuval orvoshoz, onnan az oviba Zalánért fél 11-kor, majd vissza anyuért az orvoshoz. Gyorsan megebédeltettem Zalánt, majd jött Csenge fél 1-kor, aztán a logopédus. Közben hazaért Jázmin 2-kor. Miután a logopédus elment, jött András fél 4-kor, akire rábíztam a két lányt és vittem Zalánt a suliba. Apa persze dolgozott, azután ért haza, hogy mi átmentünk az iskolába. Este értünk haza, sokat már nem tudtunk csinálni. A mai nap hasonló lesz, csak most orvos helyett gyógyszertárba kell mennem kiváltani anyu receptjeit. Sajnos a sajátomat nem tudom. 🙁 De ez van!

És akkor valamikor dolgoznom is kell(ene). Egyszerűen muszáj! Szegény apa a belét kidolgozza értünk, de annyi a hitel, amit a házvásárlásra vettünk fel, hogy egyszerűen semmire se elég! Zalánnak is csak néhány dolgot tudtam megvenni, örülök, ha a hetet kihúzzuk vele. 🙁 Utána nem tudom hogy lesz.

Nagyon próbálok pozitív maradni, de sokszor kedvem szegi a sok gond. Igyekszem emellett nem is gondolni a betegségre, ami itt ólálkodik körülöttünk. Nem akarok arra gondolni, hogy bármikor újra lecsaphat, mert olyankor összeugrik a gyomrom és összeszorul a szívem. Nem lehet, hogy Zalánra mégtöbb csapást mérjen a sors.

Minap olvastam egy posztot, ki mit hozna vissza az életébe ha lehetne. Eg, anyuka írta, hogy a kisfiát a trauma előtt. Természetesen nem derült ki ,hogy milyen traumát értett, de párhuzamosan Zalánra gondoltam. Mennyivel másképp alakult volna minden.

Minden, ha nem lett volna az ötven közeli műtét és ennél is több altatás. Akkor a személyisége is más lenne. Ha nem érte volna ennyi fájdalom. De apró, 2,5 hónapos csecsemőként ő kinek ártott, hogy ezt kapta? Miért? És még mindig! Miért?

Miért kapott egy akkora büntetést, hogy a felnőttek döntő többsége feladta volna már. De ő nem! És ez egy elég rossz helyzet, mert vele csak bízhatunk. Pedig mennyi mindent kipróbáltunk! A sok csodaszert, a sok alternatív kezelést. De tudjuk, a génjeiben ott ketyeg az időzített bomba. Hányingerem van, ha arra gondolok, hogy bármikor, bárhol előjöhet a kis testében. Csontjaiban, agyában, vérében… Nem akarok belegondolni, mert akkor még jobban fáj. Pedig így is rettenetesen fáj, hogy nem tudom neki megadni amire szüksége van. 🙁