Nem volt könnyű a tegnapi nap akkor sem, ha lélekben már volt időnk felkészülni.

Lényegében tudtuk mi vár Zalánra és ránk, emiatt aztán az utolsó 3-4 nap nagy feszültségben telt. Aki azt állítja, hogy ezek természetes dolgok és egy idő után rutinszerűen megy, az egyszerűen hazudik. Erről beszéltünk is itthon hétvégén. Bár a rutin megvan, hiszen tudjuk mi után mi következik, de az érzések sajnos nem rutinból jönnek. 🙁

Tulajdonképpen az történt, amire számítottunk, hiszen a doktornő már ezelőtt belengette, hogy műteni kell, így gyakorlatilag erre is készültünk. Persze ott volt a remény, hogy mégsem kell, de a lassan 6 éves tapasztalat azt mondatta, hogy ha akkor nem is, a következő alkalommal biztos be kellett volna menni a műtőbe. Talán akkor, meg jobb, hogy tegnap túlestünk rajta addig, míg nem szóródott újra a kis szemébe a daganat, mint februárban.

Viszont a reggel meglepő gyorsasággal zajlott. De itt kezdődött a kálvária is. Hiszen Zalán nem a megszokott nyugtatót kapta a műtét előtt, hanem Dormicumot. Így gyakorlatilag a műtőbe kerülés előtt kiütötte magát, beszélni se bírt már.

Ahhoz képest, mikor kiszólt a doktornő, hogy Zalán túl van a műtéten, még rengeteg időt töltött benn és az agyamban mindenféle teóriák keletkeztek, hogy vajon miért. A rossz tapasztalat, az ébredéskori többszöri gégegörcsök emléke olyan elevenen kísértett, hogy minden perc egy kín volt. Akárhányszor nyílt a műtő ajtaja, benéztünk, hátha jön. De mindannyiszor vissza is csukódott és ott maradtam előtte a félelmeimmel.

Nagy sokára érkezett Zalán, de előbb a hangja ért el hozzánk, tudtuk, valami nincs rendben. Messziről hallottuk a sírását.

Azt vártam, hogy ahogy átveszem, megnyugszik és visszaalszik, ahogy előző két alkalommal is, de nem így történt. Egy órán keresztül üvöltött és sikítozott a fájdalomtól. Sajnos nem azt a nyugtatót kapta műtét előtt, mint amit szokott, így ez történt. 🙁 Nagyon nehezen nyugodott csak meg. Közben már kaphatott inni, majd enni is, de csak lassan álltak helyre a dolgok. A szemét nem nyitotta ki, bàrhogy is kérleltük. Pedig próbálkoztunk mindennel.

Mivel a doktornő még sokáig műtött és ki se jött a műtőből, míg mi ott voltunk, nem tudjuk egyelőre mikor kell menni legközelebb. De elindulhattunk haza az őrzési időt követően. Itthon már könnyebben mentek a dolgok, Jázmin hatására viszonylag gyorsan ki is nyitotta Zalán a szemét. Természetesen azonnal fájdalomcsillapítót kért, ahogy hazaértünk, illetve lefekvés előtt is. Ennek ellenére este még sokat kesergett, hogy nagyon fáj neki, nem tud elaludni. Aztán nagynehezen mégis sikerült neki, amit akkor nagyon örültem, mert estére olyan migrénes rohamom lett, hogy komolyan elgondolkodtam azon, hogy hazarendelem apát (aki szolgálatba ment amint hazaértünk), mert 2 algopyrin, no-spa és sötét szoba ellenére is majdnem hánytam a fájdalomtól. De elmúlt (valamikor éjjel).

Az éjszaka viszonylag nyugalomban telt, kisebb nyöszörgések voltak. Majd a reggel lesz megint a húzós, ahogy mindig, de már elő van készítve minden, ami a szeme kitörléséhez kell, illetve az annyira utált szemcsepp is itt várja az éjjeli szekrényen. Aztán most megint nincs más, mint az álmok és a gyógyulás, amik között hatalmas a párhuzam.

Még meg kell szerezni a zöld kalapos kismanót, mert teljes manófrász van hetek óta. 🙂 Jázmin pedig a kismanó, aki üzeneteket, instrukciókat írogat a manó nevében Zalánnak. 🙂 Még be kell szerezni egy igazi pálmát, mert már több, mint 1 éve vágyik rá. Ezidő alatt ültettem neki datolyapálmát, ami már nagyon szépen nő, szert tettünk mandarin, illetve banánfára, de egyik se jó, neki pálma kell. 😀 És rengeteg apróság.

Én továbbra is azt mondom, hogy gyógyulni csak mosolyogva lehet, sírva nem, ezért a szerény lehetőségeinkhez képest szeretnénk neki(k) mindent megadni. Ebben pedig csak csepp a tengerben a star warsos, minecraftos, robloxos ruha és társai.

Utolsósorban pedig szeretném mindenkinek megköszönni, aki tegnap szorított Zalánnak. Nem volt könnyű, de túléltük.