2019.07.03.
Nem is tudom hányszor írtam már le, hogy addig boldog a napom, míg reggel, az első pár percben nem tudatosul bennem, milyen helyzetben vagyunk. Ez most, ma is így volt.
És itt most elsősorban egyáltalán nem a kifizetetlen számlákra gondolok, bár azokból is maradt múlt hónapról vagy 20 ezer ft-nyi. Hanem magára a helyzetre, az idegtépő várakozásra, amit megint kénytelenek vagyunk tűrni.
A tegnapi nap felért egy maratoni futással. Aki volt már ilyen altatásos MRI vizsgálaton Budapesten, az tudja ezt. 8 óráig be kell érni a kórházba, majd kezdődik a várakozás. Persze se enni, se inni nem szabad és ahogy nő a gyerek, annál később kerül sorra. Ha befut a mentő egy (vagy 2-3) felnőtt traumással, akkor ők élveznek elsőbbséget az előző este óta koplaló kicsi gyerekekkel szemben. Erre volt már példa az előző alkalommal. Bár most majdnem hamar megvoltunk, csak fél 3-ig kellett koplalni.
A délelőtt nehezen telt el. Zalán kapott infúziót. Ennek érdekessége, hogy egy darab hosszabbító volt az osztályon, így 3 gyerek osztozott rajta. Ami még nem is lett volna baj, ha a konnektor nem közvetlenül a klíma mellett van (állóklíma), ahol konkrétan nem volt több 15 foknál, ráadásul az is maximális sebességgel jött ki a gépből. Zalán annyira fázott, hogy remegett. Próbáltam melegítgetni, nem sok sikerrel.
Valamikor 11 óra táján már nagyon nyűgös volt, éhes, szomjas, fáradt. Mondtam neki, feküdjön le a padra, pihenjen egyet. El is aludt szegénykém. Viszont még álmában is rázkódott, annyira fázott, kérnem kellett neki egy takarót.

Fél háromkor került be végül az MRI-be és meglepően kevés ideig, pontosan 30 percig volt benn. Ilyen rövid idő alatt még sose sikerült. Sírva jött ki, elkenten magyarázott valamit, majd annyit ki tudtunk szűrni belőle, hogy fáj a torka (valószínűleg kiszáradt) és szédül nagyon. Rosszul ébredt. Szerencsére ez a szakasz nem tartott sokáig, viszonylag gyorsan megnyugodott és miután letelt a fél óra, végre ihatott. Onnantól nagy baj már nem volt.
Hazafelé jöttünk, mikor hívott a doktornő. Apa beszélt vele, én vezettem. Csütörtökön kell majd hívnom, hogy megtudjuk az eredményt, addigra beszél a doktornő a radiológussal, hogy halmozza a kontrasztanyagot és kell a kemó vagy nem.
Az osztályon tegnap az édes, kedves és mindig megnyugtató Rényi doktorbácsi vette fel Zalánt, akit egyből megismert 6 év után is. Ő volt az, aki anno, 2013 augusztus 5-én felvette az első kemoterápiás kezelésre. Kérdezte miért kell a sürgős MRI és mikor mondtam, azt felelte rá, hogy “hát igen. Ez az, amikor az orvos is drukkol, hogy most már legyen minden rendben.” Ő azt mondta, igyekezem valamennyire szó szerint írni, hogy úgy gondolja, hogy ha ott van élő szövet, akkor az nem csak megvastagodott heg, hanem más irányba is növekszik, de majd meglátjuk. Most próbálok ezekbe a szavakba kapaszkodni, mert rengeteget jelent.
Itthon sajnoa senkivel nem lehet erről beszélni, hiszen apa sosincs itthon, ma is dolgozik. Dolgozik, mert muszáj, mert egyre sokasodnak a ki nem fizetett számlák és egyre több az üres hűtő előtt ácsorgós este. Anyu… Sajnos vele erről nem lehet beszélni, mert egyből sír. Ez pedig nem segít, csak árt. András azon a véleményen van, hogy próbáljunk meg most már “felfelé” érdeklődni, mert nem létezik, hogy 6 év után ugyanott toporgunk. Egyértelműen azt gondolja, a doktornő nem tudja meggyógyítani Zalánt, maximum valamennyire kordában tudja tartani a betegséget.
Jázmin mindenről lemond a testvéreiért. Tegnap sem akart velünk eljönni, de Zalán sírt érte, így jött. Ő azt mondja, úgy érzi, nem lesz kemó, minden rendben lesz! Remélem igaza lesz!
Tegnap onnantól, hogy ehetett Zalán, egészen hazáig evett. Már az úton panaszkodott, hogy fáj a hasa. Utána itthon már hányingere is volt, vacsorát nem is evett. Ennek ellenére az éjszaka egész jól telt, most pedig még alszik. Csak én maradtam egyedül a gondolataimmal az üres házban. És ez borzasztó!
Persze, csak az tudja, aki átéli. Rettegés minden pillanat és ez még több, mjnt egy teljes napig így lesz. A bizonytalanság, a jövőtlenség, a mindent elsöprő feszültség és félelem annyira beleeszi magát az emberbe, hogy nem kép gondolkodni, számolni, mérni vagy mérlegelni. Megbénít, szinte leszögez és semmit se bírok tenni ellene.
Tudom, hogy el kellene mennem boltba, mert ha más nem is jut, kenyér csak kellene, de… Zalánnak itt nem kapok, azért messzebb kell menni. És egyszerűen képtelen vagyok figyelni mindenre.
Istenem, kérlek, add, hogy ne halmozza az a vastag heg a kontrasztanyagot! Könyörgöm!