2019.06.24.

2019.06.24.

Nehezen nyertem vissza a lelki nyugalmamat a múlt heti rossz hír után. Nehéz volt időleges nyugalmat erőltetnem magamra és csak a családra, munkára koncentrálni. Valahol mégis minden pillanatban jelen volt körülöttünk a rettegés. Az az érzés, melyre nem hat semmi gyógyszer, nyugtató, mikor érzed, hogy közeledik valami, ami lehet, hogy nagyon rossz és nagyon nem akarod, mégis felé kell menetelni.

Mire nagyjából a helyére pakolgattam a dolgokat magamban, jött a hír, az MRI időpontja egy héttel előbbre, július 2-ra került. Ismét elöntött az a zsigeri félelem, amit leírni se tudok.

Az elmúlt majdnem egy hétben rengeteg dolog futott át az agyamon. Akik ismernek, vagy közelebbi kapcsolatban vagyunk, azok tudják, hogy én leginkább arra szeretnék számítani, hogy csak szórakozik velünk a betegség, csak meg akar ijeszteni, de minden rendben lesz. Annyira nagyon nagy szükségünk lenne erre!

De nem élhetem bele magam ebbe, mert innen hatalmasat lehetne zuhanni. Inkább el kell kezdenem gondolkodni, mi lesz, ha a rosszabbik forgatókönyv üt be. Hogy ez pontosan mivel fog járni? Hetente, alkalmanként hetente kétszer utazunk. A kemók hetében, a kemók alatt Budapesten szállást kell keríteni, mert ha én maradhatok is Zalán mellett (bár már viszonylag nagy) apának akkor se lenne helye, az alapítványi szállás dugig van és apukák oda nem is mehetnek. A család megint szétszakad, a gyerekek itt, mi ott. És a mellékhatások… A majdnem elkezdett iskola… A kis barátok… Az álom medence… A kedvencek… Az ugráló, a cicák, kutyusok… Miközben ezt írom, potyognak a könnyeim, mert tudom mi vár ránk és annyira, de annyira szeretném, ha a tavalyihoz hasonlóan jó hírt kaphatnánk az MRI után!

Voltak az elmúlt héten olyan pillanatok, amikor azt mondtam, hogy feladom, mert nem bírom tovább, mert ezt nem is lehet bírni. Ezerszer összetörni, majd újra felállni… Csak azért, hogy ezeregyedszerre is belénk törölje a talpát az élet! Legszívesebben egyszerűen kiszállnék, csak ne fájjon annyira egy egyszerű levegővétel, ne nyomja a mellkasomat akkora súly! Nem akarok több szenvedést látni, nem akarok semmit, egyszerűen semmit! Talán nem is küzdök már annyira a levegőért sem! Minek? Hogy még jobban fájjon?

El kell, hogy mondjam, itt is, mint az élet minden területén, farkastörvények uralkodnak. A jobb, okosabb, erősebb győz, a gyenge elesik. Most már egy ideje nem érzem sem magamat, sem a családot olyan erősnek, hogy egy ekkora feladattal megbirkózzon, így szinte törvényszerű a bukás. Sajnos! Azt még el kell, hogy mondjam, hogy az utolsó 6 év a rengeteg küzdelmen kívül megmutatta, hogy mekkora üzlet az egészség! Vagy perkálsz, mint a katonatiszt, vagy nyugodtan mehetsz a sóhivatalba. Nekünk sincs ingyen a benzin, ahogy másnak sem. Nekünk se cseréli le ingyen a szerelő az olajat, vagy javítja az autót, ahogy másnak sem. És a sokat vitatott útiköltség térítés… Valóban le tudunk autózni háromszázakárhány kilométert 4600ft-ból? Meg parkolni ingyen, pályamatricát fizetni, stb…

Nincsenek ingyen sem a vitaminok, főleg ha minőségi, sem az orvosok, akik esetleg kicsit többet mondanak, vagy máshogy közelítik meg a betegséget, mint a szemész és onkológus… Nincsenek ingyen a gyógyszerek, de még a szemcseppek sem!

A kis csoportunkba (ahol csak páran vagyunk)  nemrég betettem egy 6 évvel ezelőtti posztot, ami azóta is majdnem minden nap eszembe jut! Idézem:

Először is, amit meg kell tanulnotok, hogy a ti hozzátartozótok csak nektek fontos, senki másnak. Az orvosnak csak egy eset, nehezebb vagy könnyebb eset, de a szakmai életében csak egy apró momentum. ”

” A kezelésnek nem része a gyerek immunrendszerének erősítése, ezért erről nektek kell gondoskodnotok, mint ahogy a rengeteg vitaminról és némi antioxidáns táplálék kiegészítőről. A választék nagy és a kezelö orvostól nem fogtok segítséget kapni a választáshoz. Átlag onkológus szerint minden ami nem kemoterápia vagy sugarkezelés az ördögtől való huncutság. És itt se legyen illúziótok, az alternatív terapeuták sem érzelgősek (tisztelet a kivételnek), jól meg fogják kérni ennek az árát. Pl. a speciális vízből másfél liter 1.800,-Ft és főzni is ebből kellene. Erről jut eszembe, milyen arcátlanság az is, hogy a tartósan beteg gyereket ápoló szülő tiszteletdíja 28.000 Ft, ami a gyerek megnövekedett vitamin szükségletét és speciális táplálását csak töredékében fedezi. ”

Ezt a posztot egy anyuka írta, aki elveszítette a gyönyörű kisfiát.

Az évek alatt rengeteg vád ért minket, hogy kétkézzel szórjuk a pénzt, milliók vándoroltak hozzánk és elutaztuk meg magunknak vásároltunk belőle ajándékokat és hasonlók. Ehelyett az az igazság, hogy fát vettünk, hogy fűteni tudjunk, ételt, hogy enni tudjunk, gyógyszert, hogy ne fertőzzünk, benzint, hogy Zalánt tudjuk hordank, Pestre, Tatabányára, Komáromba, Esztergomba, csodadoktorokhoz, csodaszerekért, de semmi sem hat. Talán nincs is gyógymód. Talán csak a szerencsén múlik minden. Nem tudom. Ahogy azt sem, hogy nincs erőm kivárni, hogy ez a harc merre dől el és rettenetesen félek az előttünk álló időszaktól. Mert rengeteget veszíthetünk. Mindent!


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

tizennyolc − nyolc =