Nem tudom kívülről nézve értékelni a mai napot, ámbár ha tehetném, meglehetősen viccesnek értékelném.

És hogy mi ebben a vicc? Leginkább az, hogy egy vérvételért és egy mint utólag kiderült, egy injekcióért utaztunk röpke 300km-t, keltettük a gyerekeket hajnalban, mert segítségünk nincs, ha azt vesszük, ezáltal kilapátoltunk az ablakon egy rakat pénzt. No, ez a vicces része. Magyarországon, a 21. században egy rutin vérképért meg kell utaztatni egy 6 éves daganatos kisembert. Tudjátok, a számítógép és internet világában…

A többi része abszolút nem volt vicces! Zalán félelme, sírása, fájdalma, melyeket óhatatlanul is végig kell néznünk és hallgatnunk, sőt, őt bátorítanunk is kell. Vïgasztalni, ígérni, ha kell hazudni. Hazudni holnapot, egy szebbet, egy jobbat, ahol nincs vérvétel, fájdalom, kellemetlen kezelések. Csak vidám, felhőtlen gyerekkor.

Ti talán éppen nyaraltok. Vagy otthon medencéztek a nagy melegben. Mi pedig… Araszolunk a dugóban az autópályán, azzal a teherrel, hogy időre oda kell érnünk és nem tudjuk hogyan tovább.

Minden állapot amiben Zalán van, pillanatnyi. Lehet, öt perc múlva felmegy a hője és dacára annak, hogy az imént értünk haza Budapestről, indulhatunk újra. Mert ha ez így lenne, azonnali cselekvést követelne!

Sajnos a mai vérvétel alapján Zalán neutrofilje tovább csökkent, ezáltal jelentősen megnőtt (még a szerdaihoz képest is) a fertőzések veszélye. A neutrofil az a fehérvérsejt, ami a fertőzések elhárításáért felel(ne). Zalán vérében jelenleg ez nagyon-nagyon kevés. Még a szerdai érték is megfeleződött. Pedig növekedést vártunk… Hiú ábránd volt!

Így nem volt mit tenni, még a kórházban megkaptuk a sejtnövelőt. Zalán nagyon sírt, ellenkezett, félt. De túléltük. Ő is, mi is.

Nemrég értünk haza és most igyekszünk egy kicsit visszatalálni a felbolydult hétköznapokhoz. Nehéz, mert a gyerekek is nehezen alkalmazkodnak a sok utazáshoz és a jelentősen megváltozott körülményekhez. Csenge teljesen kifordult magából. Ő még szerintem nem is érti teljesen, mi történik körülötte.

Zalán pedig… Úgy fogalmazott, hogy olyan neki, mintha egy bűnöző lenne, aki börtönbe zártak egy olyan bűnért, melyet el se követett. Ha nem is ezekkel a szavakkal, de ezt mondta egyik este.

Gyakorlatilag minden nehéz. A reggel, az este, a délelőtt és a délután is. Már nem reménykedem, hogy egyszer felébredek és csak egy rémálom lesz az egész, mert tudom, ez sajnos nem álom, hanem a valóság.

Ez a betegség mindenünket elviszi. A lelkünket, az egészségünket, a pénzünket. Eddig is rengeteget dolgoztunk, de most még többet kell(ene), főleg ha lenne munka és apa nem lenne táppénzen a múlt heti mentős balesete miatt. Így maradnak a számlatologatások, mindig csak a legszükségesebbeket fizetjük ki, hogy maradjon az utazásokra. Július 2-a óta öt utunk volt Budapestre és haza. És még csak 19-e van!

És akkor lesni Zalán gondolatait, mi az, amiből kettőnél több falatot eszik. Hogy a cukros löttyök helyett valami tartalmasat is igyon, bár sokszor azért is hálâsak vagyunk, ha csak egy korty cukros löttyöt iszik. Fogyott is. Egy hét alatt 1 kiló ment le a csöpp kis testéről. Kemó hatás, tudjuk. Mégse könnyű elfogadni!

Mi mégis hiszünk és bízunk egy szebb holnapban, egy egészséges jövőben. Igaz, ehhez rengeteg minden kell még.

Nagyon szépen köszönjük mindenkinek, aki segít nekünk. Legyen az kupak vagy alumínium italosdoboz gyűjtés, fertőtlenítőszer vagy anyagi támogatás. Sajnos minden fillérnek lenne helye.

Amit továbbra is nagyon szívesen fogadunk, azok leginkább a higiénia szerek (tusfürdő, szappan, sampon) , fertőtlenítőszer, bőrfertőtlenítő, törlőkendő, élelmiszer, mosószer, illetve minden egyéb segítségért hálásak vagyunk.

És hogy mi a következő lépés? Egy újabb blokk kemó. 🙁