Olyan hihetetlen, hogy már 18 napja újra ebben az őrületben élünk!

Régen, emlékszem azt írtam, már nem tudom milyen volt az életünk, mielőtt kiderült Zalán betegsége. Most pedig a betegség utáni, de kemó előtti idők vesznek feledésbe.

Nem mondhatom azt, hogy mérföldekkel nehezebb lelkileg, mert gyakorlatilag majdnem ugyanolyan nehéz, mint akkor. Azzal a különbséggel, hogy akkor a folyamatos kiújulások okozták a félelmet és feszültséget, most pedig az, ami van. A folyamatos készenlét, az apró jelek folyamatos figyelése, az ugrásra kész pillanatok.

Mivel hétvége van, Zalánnak ismét kapnia kell preventív célzattal az antibiotikumot, nehogy meginduljon egy gombás vagy bakteriális fertőzés, mert neki az most, ilyen neutrofil szinttel rendkívül veszélyes lenne! Gondolhatjátok mekkora küzdelem bevetetni vele, ha az evés is nehezen megy. Nem olyan, mint volt! Ma pl. az ebédhez nem is nyúlt, kb 1 cm2-nyi cékla szeletet kapott be és végzett.

Folyamatosan lessük a gondolatait, mi az amit éppen aktuálisan enne. A doktornő erre csak annyit mondott, hogy a kemó megváltoztatja az ízérzékelést, ezért nem esik neki jól. Hát… Látjuk!

Viszont mivel a készletek fogyóban voltak, hajnalban útra keltem és bevásároltam az olyan dolgokat, amik Zalánnál szóba jöhetnek,hogy esetleg megeszi. Hogy mik ezek? Hm! Sajt, vanília puding (csoki egyáltalán nem), tej, szeder, alma, borsó, túrórudi. Ezek amiket biztos megeszik, a többi irányba csak tapogatózunk, de mivel minden nap friss ebédet kell varázsolni, egyre nehezebb eset.

A tescoban elámultam és elábrándoztam, hogy milyen lenne, ha… Ha nem lenne ott Zalán bal, még látó szemében az a gonosz manó. Vagy ha az MRI-n úgy látszott volna, hogy abban a gonosz manóban nincs már élet… Most akkor vígan válogatnánk a színeseket, a ceruzákat, vennénk a füzeteket és kiválaszthatná a neki legjobban tetsző Star Wars-os vagy Minecraft-os tolltartót… Mekkora fejtörést okozna a megfelelő tornacipő kiválasztása, ahogy a kulacsé is, no és persze a tízórais dobozé is. És mennyire nagyon boldog lennék, hogy ő is csak olyan, mint a többi! Ha már oviba nem tudott járni, akkor majd most… Az iskolába… Lennének barátok, kis barátnők… Délutánonkén pedig együtt írnánk az első betűket.

Tudom, ez nekünk/neki egyelőre egy álom. De jó álom! Azért hogy a háborgó lelkemet megnyugtassam, vettem neki, amolyan ígéretképpen néhány színest és rajzlapot! Hátha nem is annyira távoli ez az álom!

Mert bizony nyakunkon az iskolakezdés és ha Zalán most nem is kezdheti el a hagyományos értelemben, magántanulóként is sajnos kötelezettsége lesz akkor is, ha nem járhat be a közösségbe. Hogy meddig? Az a kezelés hosszától, illetve utána a sejtszámától függ majd! Mi mindent szeretnénk megtenni továbbra is érte.

Persze a többiekre is gondolni kell. András érettségizni fog, Jázmin 7., Csenge 4. osztályba megy. És nekik is kell ruha, cipő, felszerelés. Egyelőre még gondolni se tudok erre, annyira Zalánra koncentrálok. Csak legyen minden rendben! Csak legyünk túl ezeken a hónapokon! Csak egy lépést… Mindig csak egyet… Máshogy most nem megy és sokszor az az egy is nagyon nehéz.

Nem gondolkodni, nem nézni előre, hátra meg végképp nem! Nem tervezni holnapot, mert úgysem úgy alakul, de hazudni egy holnapot. Szebbet, jobbat, többet, egészségeset!

Zalánt továbbra is rettenetesen zavarja, hogy nem mehet ki. Így, hogy visszatért a nagy meleg, még nehezebb a 4 fal között tartani. Őt, aki megszokta, hogy a tér végtelen és csak az ő dolga kitölteni. Szegény sokat panaszkodik, hogy szeretne menni Kőszegre a törökökhöz, Pápára a fürdőbe. Hiszen megígértük… Igen, megígértük, hogy nyaralni nem tudunk elmenni, de ezeket megnézzük. Máshogy lett! 🙁 Erről senki se tehet, csak az az átkozott gonosz manó! Cserébe viszont megígértem neki, hogy mire vége lesz a kezeléseknek, veszek neki egy “új” biciklit, a kinőtt helyett. Szóval ha valahol làttok eladó 20-as kisfiú biciklit, kérlek írjatok! Szeretném, ha nem csalódna!