Nem is tudom, hányszor írtam már le ezeket a gondolatokat.

Hogy minden reggel addig boldog és jó, míg nem fogom fel milyen nap van, míg nem jut eszembe Zalán betegsége és a 6 folytatott folyamatos harc.

Ma ismét úgy ébredtem, hogy gyorsan rámzuhantak a terhek és szembesültem azzal, hogy holnap utaznunk kell, gyorsan le kell egyeztetnem a doktornővel mi a menetrend, majd lelkileg felkészülni arra, amire nem lehet. Legalább is az elmúlt 6 évben nem sikerült.

Miután beszéltem a doktornővel, utána tudtosult bennem teljesen, hogy mi vár ránk holnap ismét.

Egy újabb műtét, újabb fájdalom, újabb szemberagadás reggelenként, újra órákig imádkozás, hogy kinyissa Zalán a szemét reggel és a többi, ami a műtéttel jár. És jaj, de nagyon ismerjük már! 🙁

Ahogy azt is tudjuk, hogy a műtét előtt be kell bódítani Zalánt, mert annyira fél és még a Dormicum sem akadályozza meg a pánikot és sírást, mikor kiadom a kezemből a műtőajtó előtt. Az a szívszaggató sírás is kellemetlen ismerős, ami a műtétet követi, amit 6 év után sem tudunk eldönteni, hogy a műtét utáni ébredés okozta zavartság vagy a műtéti fájdalom, esetleg ennek keverékének tudható be. Valószínűleg mindkettő, hiszen periodikusan ismételgeti Zalán azokban az órákban, hogy nagyon fáj, csíp, stb…

Hogy valamennyire eltereljem a figyelmem, no és persze muszájból, annyit vasaltam ma, hogy gyakorlatilag nem maradt bőr a jobb mutatóujjamon, mindet lehúzta a sok ragasztó. De muszáj, mert kell a pénz és megy a kamion is, sietni kell. És egy kicsit kevesebbet kell a holnapra gondolnom közben.

Hoppá, most jut eszembe, hogy meg se tankoltam ma, a tank pedig üres! No mindegy, nem kell korán indulnunk, Zalán csak délután kettőkor kerül a műtőbe és valamikor este lesz már, mire hazaengednek. Igen, a legjobbkor, hiszen holnap lesz a 3 kisebbnek a tankönyvosztás is. Persze az, hogy ez is meglegyen nélkülünk, némi szervezést igényelt, de meg lesz oldva. Csak Zalán legyen túl holnap a műtéten! Istenem, annyira szeretném, ha ez lenne a legeslegutolsó műtét és ha letelik a “karantén” a kemó miatt, akkor ő is ugyanolyan iskolás lehessen, mint a többiek az első osztályban! Annyira nagyon szeretném!

De… Egyelőre legyünk túl a holnapon, amitől nagyon félek. 🙁