Hát nem is tudom! Rettenetesen elfáradtunk.

Mivel nem reggel indultunk, valahogy hosszabbnak tűnt az út, mint szokott. Bár az is lehet, hogy a dugók miatt. Vagy amiatt, hogy Zalán folyamatosan nyöszörgött, mert félt. 🙁

A kórházban már villámgyorsan mentek a dolgok. Az első szemcsepp se volt kismiska, de a többi… A másodiknál már öten fogtuk le, Zalán pedig üvöltött, sikított, mindent csinált. Pedig annyira türelmesek voltak vele, hogy le a kalappal. Zalán mégis bepánikolt, szédült, majdnem elájult. 🙁 De túlvoltunk rajta.

Utána nemsokkal befutott a szabadságáról miattunk bejött doktornéni és mondta, hogy megérdeklődi a műtőben, mikor kezdhetünk. Mikor kijött, mondta, hogy még jó fél óra, addig menjünk el a harmadik adag szemcseppre! Ahogy odaértünk pesig szólt, hogy kiszóltak a műtőből, hogy most mehetünk. Siessünk a szemcseppel, aztán gyorsan öltözzünk át és irány a műtő.

Zalán ettől még jobban bepánikolt, alig tudták a szemcseppeket beadni. Alig tudtuk átöltöztetni, pedig akkor már jó háromnegyed órája megkapta a nyugtatót is. Mintha semmit se hatott volna. Sírt, ellenkezett, ő nem akar a műtőbe menni. Nagynehezen átöltöztettük és mentünk is a műtő elé, ahol nem kellett sokat várnunk, nyílt is a műtőajtó és a kedvenc altatóorvos doktorbácsink szólította is Zalánt. Persze szegény sírt, ellenkezett, de menni kellett!

A műtő előtti perceket talán nem kell leírnom. Akkor, ott, hirtelen értelmetlennek tűnt minden. Az elmúlt 6 év összes küzdelme, hiszen ugyanott voltunk. A műtő előtt, ugyanazon a padon, ugyanúgy idegeskedve, izgulva, darabokra hullva. Mikor a doktornő kijött, egyenesen rákérdeztem, hogy mi szükség volt most erre a műtétre és megnyugtatott mikor azt mondta, hogy biztonsági műtét volt! Biztos ami biztos! Ha maradt ott valami, amit a kemó nem ölt meg, most a fagyasztás megölte! Remélem tényleg így lesz, mert ezt lelkileg nem lehet már sokáig bírni.

Mikor Zalán kijött a műtőből, volt egy kis tanakodás, ugyanis az egyik szobában egy kisfiú hányt többször is és oda akarták bevinni a műtét után Zalánt, én pedig nem engedtem! Mondtam, hogy akkor inkább fogom és leülünk a folyosón. Ez hatott, mert másik szobába kerültünk, ahol aztán Zalán még bólintott egy kicsit. Igaz, közben fel-felsírt, sikított. Ébredés után sirdogált, de sikerült megnyugtatni. Mondtam neki, hogy kaphat egy kicsi fájdalomdíjat, amiért ekkora hős volt. Hangot adó plüsst kért. Így apa vigyázott rá, mi pesig Jázminnal átfutottunk a Corvin Plázába plüss vadászatra. Sajnos hangot adó plüsst sehol sem találtunk, de vittünk egy simát. Ennek is örült. 🙂

Jelenleg már itthon vagyunk, de sajnos ugyanaz a helyzet, ami az eddigi műtétekkor is. Nem nyitja ki a szemét, ücsörgünk, fekszünk a sötét szobában. Azt se engedi, hogy a patakokban folyó könnyét letöröljem, sír egyből, hogy fáj. A könny pedig még jobban marja a szemét. Ördögi kör…

Nem mondtam neki, hogy holnap reggeltől pedig újra jönnek a szemcseppek naponta ötször. Tudom mi vár ránk most napokig. Minden reggel imádkozni, hogy nyissa ki a szemét, majd este azért, hogy nyugodtan csukja be. Megküzdeni napokig a fájdalommal, felváltva adni a kétféle fájdalomcsillapítót. Á, annyira ismerős! Hányszor csináltuk már végig… De annyira remélem, hogy ez volt az utolsó! Muszáj!

És hogy hogyan tovább? Erről a jövő hét folyamán telefonon fogunk tájékoztatást kapni a doktornőtől. Addig várunk. Jó lenne egy szusszanásnyi szünet, mert nyakamon a rengeteg munka, amit nagyon gyorsan kellene befejeznem. A lányok szekrénye szétesett pár hete, de eddig nem volt időm vele foglalkozni, illetve az ágyukkal is valamit kell kezdeni, mert kiestek belőle azok a fa izék, eltörtek az azokat tartó műanyagok. Szóval valószínűleg az is kuka. 🙁 Rengeteg dolog feltorlódott itthon, amire most már nagyon kellene időt szakítanom és jövő héten kezdődik az iskola is. Zalán miatt hétfőn megyek megbeszélésre. Nem lesz egyszerű ez az év!

De túl vagyunk rajta. Egy újabb akadályt ugrottunk át ismét. De reméljük ez volt az utolsó!