Holnap utazunk és totális katasztrófának érzem most.

A rossz érzés tegnap este kezdődött és ma már gyomorgörccsel és hasmenéssel keltem. Zalán pedig ébredés után lazán benyögte anélkül, hogy bármit is mondtam volna neki, hogy nincs nála szerencsétlenebb ember a földön. Értelemszerűen megnyugtattam, hogy ő rettenetesen messze áll a szerencsétlentől, bennem pedig tomboltak tovább az érzelmek.

Talán mégis csak “illene” nyugodtnak lennem, hiszen az MRI eredmény nem egyértelműen rossz, igaz sajnos nem is egyértelműen jó. És pontosan ez az, ami a végletekig elcsigáz. Hogy nem tudjuk, vége van-e ennek a 6 éve tartó rémálomnak.

Nem tudom leírni az érzéseimet, mert hiába is írnám le, nem ugyanaz lenne, mint ami bennem van. Az a félelemmel vegyes reménykedés… Az a rémület, hogy mi van, ha… Hiszen volt már rá példa, hogy elértük majdnem az 1 év tünetmentességet. Már elhittük, hogy sikerülhet. Talán azt is, hogy sikerült. Aztán meg kellett tanulnunk, hogy minden jó eredmény csak időleges. Sokáig nem értettem, hogy miért mondják, hogy egy daganatos beteg soha nem gyógyul meg, maximum tünetmentes. Mostanra már értem.

És talán pont ez az, ami halálra rémít. A 3 héttel ezelőtti MRI nem volt egyértelműen negatív. Hiszen mint írtam akkor is, van azon a területen áramlás de azt nem lehet tudni, hogy rossz vagy jó. 3 héttel ezelőtt majdnem rendben volt Zalán. Igen, de azóta eltelt 3 hét! Nem látunk bele! Bárcsak belelátnék!

Összeszorul a szívem, ha újra el kell neki mondanom, hogy megint manóméregre lesz szükség. Hogy újra rosszul lesz és még annyit se fog tudni enni, mint most. Hogy újra kettészakad a család, újra szállást kell keríteni, újra, újra, újra… Bele se akarok gondolni, hogy mi van, ha ez a forgatókönyv válik be. Hogy reális esélye van, hogy a karácsonyt se töltjük itthon, hiszen tudjátok, ha rosszak lesznek az eredmények, akkor Svájcban kell folytatnunk a kezelést a kemó+műtét után.

Nem is érdekel már a karácsony sem. Akkor sem, ha a gyerekek már kívántak a Jézuskától. Csak azt tudjam, hogy minden rendben van és majd akkor! Majd akkor tudom foglalkozni ezzel is.

Nem merem és nem tudom megmondani Zalánnak, ha újra be kell mennie a műtőbe. Hiszen retteg! Már nem is fél! Egyszerűen teljesen kikészül a műtő gondolatától is. Nem akarom ezt! Ki akarok szállni, de vele együtt. És csak ölelni, hogy soha többé semmi fájdalom ne érhesse.

Tegnap beszélgettem egy sorstárs anyukával. Igaz, ők nem a látásért, hanem egy szemért küzdenek, a másik viszont egészséges. Mégis! Ijesztően ugyanolyan félelmeink, gondolataink vannak. Ők 1 éve küzdenek, mi 6!

Hat rohadt hosszú év! Hat év rettegés! Akármit is követtünk el ebben vagy az előző életeinkben, szerintem bőven megbűnhődtünk már! Elég! Nem lehet ezt ép ésszel, ép szervezettel csinálni. Mindent megöl ez az érzés!

Nem tudunk kellőképpen foglalkozni a többi gyerekünkkel sem, pedig nagy szükségük lenne ránk. Jázmin kiskamasz, 13 éves. András tavasszal kilép a nagybetűs életbe és ha Isten is úgy akarja, egyetemista lesz. Csenge pedig? Arany kicsi tündérkém! Annyi babusgatásra vágyik még a 10 évével.

Ez a rohadt betegség elvett a gyerekeimtől. Elvette tőlük a gondoskodásomat, az időmet, a pénzemet. Igen, mindent. Mert délelőtt iskolában vannak, ebéd után pedig le kell ülnöm dolgozni és estig fel sem állok. És mindezt pár ezer ft-ért… Ami még a villany számlát se takarja be. De ha még ez se lenne, még nagyobb bajban lennénk!

Szeretem hallgatni őket, mikor beülnek mellém és csacsognak, élettel töltik meg azt a sivárságot, ami bennem van. Közben pedig vérzik a szívem, hogy én milyen keveset tudok nekik adni. 🙁