Telnek a napok és egyre közelebb vagyunk ahhoz, hogy ismét szembe kelljen nézni Zalán állapotával. Egyrészt várjuk, hiszen szeretnénk jó híreket kapni, illetve maximálisan megbízunk a professzor kezelési módszerében, másrészt viszont tartunk is tőle, hiszen… Az elmúlt hónapokban annyira reménykedtünk, hogy sikerült, aztán mindig jött a visszaesés. És a legfrissebb seb még alig 2 hetes. Így nehéz.
Nagyon nehéz a családtól távol, egyedül megbirkózni mindennel, de leginkább az érzésekkel. A család hiánya és a szétszakítottság duplán nehézzé teszi az itt töltött bizonytalan napokat.

Most, hogy apa cukorbeteg lett magas vérnyomással ötvözve, anyunak szívelégtelensége van, szerintem én jártam a legjobban az asztmámmal, magas vérnyomásommal és gyomorfekélyemmel. (Tudom, a stressz… De akkor is!)

Sokszor kérdezitek mi a legnehezebb ebben a helyzetben. Őszinte leszek, élni! Közelről kell végignéznem Zalán vakság ellen vívott harcát és távolról, tehetetlenül kell figyelnem a szeretteim otthoni küzdelmeit, a magyar egészségügyben, ami nyugodtan mondjuk ki, cserben hagy mindenkit. Felnőttet is, gyereket is! És itt nincs az az opció, hogy hazaugrok, mert segíteni akarok, mert segíteni kellene. 1100km-re egy idegen országban, idegen emberek között, magunkra utalva kell megküzdenünk mindenért! Sokszor ordítani tudnék a tehetetlenségtől!

Fáj a szívem, hogy nem lehetek otthon a gyerekkel és nem kezdhetünk el ráhangolódni a nagy közös ünnepre. Ha otthon lennénk, lassan nekilátnék az adventi koszorúk elkészítésének, a ház díszítésének. Kitervelném, hogy napról napra kinek mi kerül a saját készítésű adventi kalendáriumába. Zalánnak kis ceruza, radír, a kedvenc tarantulás gumicukor. Csengének egy kis csoki, egy egy kupon, melyet beválthat egy plusz órára csak velem, Jázminnak valami kicsi csecsebecse, hajgumi. 

Lassanként elkészülne az ünnepi kandalló, rajta az adventi díszekkel és mire összeállna minden, meg is gyújthatnánk az első gyertyákat.

Aztán jönne a Télapó, aki sok-sok finomságot hozna Zalánnak, amitől az összes szál hajam égnek állna. 🙂 Zalán nem csokis, így a sok-sok télapóból készülne idén is karácsonyra a zserbó. De a várakozás…

Zalán rendületlenül hisz Miklós püspök meséjében, várja a Télapót. Ezt az álomvilágot amíg tudjuk, megőrizzük neki! Így van ez a karácsonnyal is.

Emlékszem korai gyerekkorom egy karácsonyára. Akkor még volt hó! 🙂 

Nálunk a karácsonyt mindig az a fehér porcukros, habkarikás készülődés lengte körül és mondani se kellett, hogy hány nap van még hátra.

Emlékszem, bár nagyon kicsi gyerek voltam, hogy Szenteste anyu elvitt minket sétálni, hogy míg mi sétálunk az angyalkák, akik addig a tetőn énekeltek, berepíthessék az ablakon a karácsonyfát és a Jézuska alátehesse a szebbnél szebb ajándékokat, aminek akkor, gyerekként mindennél jobban örültem. (Persze a Jézuska akkor még apu volt.)

Pont ez az, amire a mai napig tanítjuk a gyerekeket. Zalán ugyanúgy hisz ebben a fehér porcukros, habkarikás álomvilágban. Ugyanúgy várja, hogy az angyalkák, akik a ház tetején énekelnek egy ideig, a nyitott ablakon át bereppentség a karácsonyfát és Jézuska a fa alá csempéssze a sok vágyott ajándékot. 

Ez az elmúlt pár évben kicsit változott, de csak annyit, hogy már a karácsonyfát együtt díszítjük fel, míg az angyalkák a háztetőn énekelnek. 🙂 Ezután a gyerekek bevonulnak a szobába, miután kinyitották az ablakot és csak akkor jönnek ki, mikor az angyalkák távoztukkor megrázzák a csengőt. Ez a jel!

Úgy gondolom, hogy a sok szörnyűség folyamán, amin Zalán végigmegy, ennyit megérdemel. Vagy ennél is többet. Tudom, néhányan úgy gondolják, hogy én vagyok a hibás, hogy ennyi szörnyűségnek kiteszem. Én ezt máshogy gondolom. Én úgy érzem, mindent háttérbe szorítva csak és kizárólag a gyógyulást keresem Zalánnak és az bárhol is van, ahol esély van a látása megmentésére oda elviszem! És nem csak én teszem ezt, hanem András is, aki ha kell, zokszó nélkül hagyja félbe az egyetemet, csak hogy a testvérének segítsen. Így volt ez a középiskolával is, ahol a negyedik osztályt szinte teljesen önállóan, iskolán kívül végezte. A legrosszabb érettségi jegye pedig 4-es lett, a C1-es nyelvvizsga mellett. Pedig nem megy neki rosszul az egyetem sem! A tavalyi év végét 4,6-os átlaggal zárta a nemzetközi tanulmányok szakon. Úgy, hogy a C1 német és C1 angol mellé felvette a francia nyelvet is!

És nem miattam szenved Zalán, hanem az olyan orvosok miatt, akik nem látják be a tudásuk vagy képességük határát. De ahogy ma egy kedves ismerősöm mondta, ezen túl kell lépni, mert csak magamat gyötröm vele. Igaza van! (De akkor is nehéz!) 

A napok lassan telnek. Még mindig pontosan 4 óránként kell cseppenteni Zalán szemébe, még mindig szúrják a varratok, még mindig sokszor nyűgös. Fájdalma szerencsére már nincs! Ez egy nagy könnyebbség.

Ma egy svájci ismerősünk, segítőnk meghívásának tettünk eleget és kicsit kimozdultunk, emberek közé mentünk, ebédeltünk, sétáltunk és beszélgettünk. Nagyon-nagyon jól esett! Zalán is jól érezte magát, futkosott, csacsogott, boldog volt. Ezek olyan kis színfoltok a mostani sivár életünkben, amik kicsit továbblökdösnek a nem túl egyszerű utunkon. De megyünk tovább! Akkor sem adjuk fel!