Ez a nap már rosszul kezdődött. Jázmin negyed 4-kor jelezte, hogy fáj a hasa. Gondoltam, hogy gond lesz. 4 órától negyed óránként hányt egészen fél 7-ig. Szegényt nagyon sajnáltam, de még a közelébe se mertem menni, nehogy elkapjam, tőlem pedig tovább vándoroljon Zalánra. Később jobban lett Jázmin, mire mi elindultunk Budapestre már vígan játszott. Persze nem tudtam lesz-e még folytatása a dolognak… 8 órakor indultunk otthonról abban a biztos tudatban, hogy délutánra otthon leszünk. Nem is nagyon búcsúzkodtunk, a táskát is csak biztonsági tartalékként hoztuk. Nagy bölcsen az előző alkalmakból tanulva nem a Petőfi-híd felé jöttünk, hogy kikerüljük a dugót, így gyorsan a kórházhoz is értünk. Bejelentkeztünk és mentünk is fel az osztályra. Szuper gyorsan levették a vért, majd közölték, hogy kevés Zalán hemoglobinja, hétfőn újra jönni kell. Ebbe bele is nyugodtunk. Majd jött a főorvos asszony és mondta, hogy bizony nem lehet hazamenni, Zalánnak vért kell kapnia. 🙁 Mivel az 1B osztályon valami átalakítás(?) folyik, felkerültünk a 2A osztály élkülönítőjébe. Jelen pillanatban 20:27 van, de a vért még mindig nem kaptuk meg. Nem értem az egészet! Mindeközben otthon párom van a 3 gyerekkel, de holnap neki is dolgozni kell menni… És mi sem tudjuk hogy jutunk még haza, ha netán holnap haza mehetünk. Senki se ér rá. 🙁 Lelkileg a legnehezebb! Otthagyni a család többi részét, főleg így, betegen… Nagyon rossz! Este hívtam apát és Csenge vette fel a telefont. A szívem szakadt meg, ahogy sírt a telefonba, hogy menjek haza. Nagyon nehéz! De muszáj küzdenünk!