2013.09.18.

2013.09.18.

Rosszkedvűen ébredtem. Nem akartam újra utazni, újra kórházban lenni, féltem újra a mellékhatásoktól. De muszáj volt elindulni. Ha rosszkedvűen is, de 8 órakor útra útnak indultunk. Az út nekem eseménytelenül telt, mint mindig. 10 óra sem volt még mikor megérkeztünk. Bejelentkeztünk és már mentünk is az osztályra. Az előtér teljesen tele volt, leülni sem lehetett. Órákon keresztül várakoztunk, mire túljutottunk a vérvétel, orvosi vizsgálat és egyéb tortúrák tömkelegén. A gond csak ekkor kezdődött. Zalán már nagyon éhes volt és egy szabad szoba sem volt, ahol nyugodtan megetethettem volna, így kénytelen-kelletlen a konyhába kérezkedtem be, ott tudtam kutyafuttában megetetni öcsikét. Nagy sokára lett helyünk, pontosabban nekem nem, csak Zalánnak, egy 16 éves nagyfiú mellett. Szóval nyugodt szopizásról továbbra se mertünk álmodni sem!
1 óra körül kezdődött meg a kezelés, ami 3 különböző kemoterápiás szerből állt, majd utána 3 óra hidrálásból! Zalán nagyon nyűgös volt egész nap, ami érthető is, hiszen nem volt egy nyugodt pillanata sem, amikor tudott volna aludni vagy nyugodtan enni. Szopizni felváltva hol a kezelőbe, hol a konyhába mentünk, de mivel Zalán nem ehhez van hozzászokva, így csak nyúlfarknyikat evett. 🙁 Mivel nekem nem lett volna normális helyem, így kértem, hogy éjszakára ne kelljen a kórházban maradnunk. Egy barátnőm ajánlotta fel, hogy nála tölthetjük az éjszakát. nagyon örültünk neki. 🙂 Így mire lefolyt a napi adagunk, már alig vártam, hogy indulhassunk.
Talán ilyen nehezen még soha nem ment el egy kórházban töltött napunk sem! 🙁


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

egy × 4 =