Zalán este 9 körül aludt el és reggel fél 9-ig aludt. Amúgy is nagyon nyugtalan volt éjszaka, hajnalban öklendezett is kicsit, de végül is aludt. El is hiszem, hiszen mennyire fáradt volt szegény. 10

órára kellett visszaérnünk a kórházba, ami pár perces csúszással, de végül is sikerült. 🙂 Újra hosszú-hosszú várakozás kezdődött a folyosón, mert ugyanúgy nem volt hely, mint előző nap. Sajnos ahogy bejöttek a hűvösebb napok, a kemo miatt lenullázott immunrendszerek nem tudtak védekezni a vírusok ellen, így teljesen tele volt az osztály. De előbb sorra kerültünk, mint előző nap. 🙂 Ugyanabban a szobában, ugyanabban a  kiságyban töltötte Zalán a kemó hosszú óráit. De lefolyt! A hidrálás is gyorsabban ment, mint előző nap. Vagy már csak nagyon ezt akartam hinni, mert annyira vágytam haza. Mivel nem tudtunk azonnal indulni volt idő nyugodtan elpakolgatni, kicsit beszélgetni az osztályon “lakó” többi szülővel. Sokszor még mindig elgondolkodom hogy lehet ép ésszel túlélni ezt az egészet! De egyszerűen muszáj csinálnunk akármilyen nehéz is!

Jövő héten csütörtökön újabb altatásos szemészeti kontroll vár ránk és csak bízni tudok benne, hogy pozitív híreket kapunk a doktornőnktől! Reméljük, hogy ez a kemoterápiás kezelés volt az utolsó, amin végig át kellett esnünk! Bízok benne, hogy ténylegesen a gyógyulás útjára lépünk és innét már csak felfelé vezet az utunk. Persze nem egyszerű ez így sem, hiszen évekig (sajnos szó szerint) kell még mindenféle kezelésekre járnunk (lézer, fagyasztás, vérvételek, stb.) ami nem csak anyagilag megterhelő, hanem lelkileg is. Sőt, talán lelkileg egyre nehezebb itthon hagyni a többieket!

De reménykedünk, hogy minden a legnagyobb rendben fog menni! Talán nemsokára megszabadulunk a centrális vénánktól is végre Zalán is boldogan pancsolhat minden este a kiskádban, ahogy azelőtt, hogy kiderült ez a szörnyűség! Érdekes, hogy már nem is emlékszem, milyen volt az életünk ezelőtt…

Köszönöm mindenkinek a támogatást!

Szilágyi Krisztiánnak, hogy vállalta a fuvaros szerepét és épségben hazaszállított minket, Prommer Katalinnak a fincsi szendvicsért és az isteni jeges kávéért, ami nélkül nem is tudom mi lett volna velem, a Don Pepe Pizzériáknak a sok-sok segítségért és mindenkinek aki segít minket, támogat anyagilag vagy tárgyadománnyal, lelkileg, megosztással, bármivel!

Köszönjük szépen!!!! Igyekszünk mindig hírt adni magunkról és ígérjük, gyógyulunk! 🙂