A hétvégénk sem sikeredett túlságosan könnyűre, bár legalább pozitívum, hogy a tegnapi napot végre itthon töltötte apa. Sajnos pihenni nem volt időnk, hiszen így, hogy csak heti 1 napot van itthon, rengeteg munkát kell ilyenkor elvégeznünk. Tegnap a kertet kellett rendbeszedni, veteményeztünk és apa homokozót készített a gyerekeknek. Tervben volt, hogy veszünk egy kettes kagyló homokozót, de sajnos nem úgy jött ki a lépés. Nem gond, apa készített egyet. Csak ez nem zárható. De nem gond! 🙂

Az ember azt hinné, most, hogy egy újabb kontrollon vagyunk túl, kicsit pihenhetünk. De én ezt a szót talán nem is ismerem, hiszen itt mindig van mit tenni. Itt vannak az állatok, a gyerekek, a háztartás, a kert… És a lakás, ahol valami mindig balul sül el. Tegnap például az egyik konyhai polcunk fordult le a falról, kiszakadt tiplistől és jónéhány konyhai gépem lett oda. 🙁 Jelenleg ezek is pótolhatatlanok. 🙁

Annyira rossz ez így! Gyönyörű családom van és mégsincs! Hiszen soha nem vagyunk együtt! Lassan már csak képről ismerik a gyerekek az apjukat. Mindezt pedig nem is azért teszi, hogy előrébb jussunk, hanem hogy ne süllyedjünk még gyorsabban. Minden hónapunk bizonytalan. Az első az étrend kiegészítők beszerzése, ami havi 140 ezer Ft, utána jöhet a lakhatás és a többi. Hónapról hónapra hazárdjátékozok, mivel tudom még kihúzni valaminek a kikapcsolását. És ez rossz érzés!

Igen, megkeseredtem. Aggódom a legkisebb gyerekem életéért. Aggódom azért, hogy meddig tudjuk még kihúzni… És a többi gyerekemért is! Andrásnak eléméletileg a héten kiderül hova vették fel. Jázmin ismét beteg… Apa munkái miatt minden az én nyakamba szakadt úgy is, hogy András nagyon sokat segít. Enélkül nem is tudom mi lenne velünk. Hiszen mire reggel felkelünk, ő már elmegy a boltba, bevásárol, elkészíti a reggeliket. 14 évesen! Igaz, 15 lesz 30-án. Hasonlóképpen vagyok, mint karácsony előtt. Tudom, hogy nem fogok tudni neki ajándékot venni. Zalán szülinapja is közeledik. Az akkus autóról már rég letettünk, hiszen a közelében sem vagyunk, hogy megkaphassa. De azért álomnak szép volt! Nem hiszem, hogy sok ember van, aki ezeket mosolyogva tudná elviselni. Igen, megkeseredtem. Sajnos!

Remélem egyszer mi is egy boldog család leszünk, csak ki tudja addig még mi vár ránk…