Nem először hallom vissza, hogy valaki(k) áskálódik ellenünk. Tegye, szíve joga!

Rég túljutottam azon, hogy magyarázkodjak. Magunk között ezt csak úgy szoktam megfogalmazni, hogy vak az,aki nem akar látni!

Tudom, támadási felületet adtam azzal, hogy leírtam, mennyire szerettünk volna Zalánnak 2. születésnapjára egy elektromos autót. Ahogy pár beszámolóval arrébb már azt is írtam, hogy hiába lett volna családi összefogás, most ez nem fog összejönni. Sajnálom ha valaki csak azt olvassa el, amibe bele lehet kötni.

Olyan sok minden van, amit szeretnék, de senkit sem hibáztatok/hibáztathatok azért, ha valami nem sikerül. Hacsak saját magamat/magunkat nem. Hibáztatom is! Nagyon nehéz ezzel együtt élni!

Azt hiszem, ezeket a gondolataimat nem tudom úgy leírni, ahogy vannak. Nem azért szeretnék a gyereknek valamit, mert nem vagyok elégedett azzal, amink van. Egyszerűen sokszor úgy érzem, kárpótolnom kell őket. A sok aggódásért, hogy rájuk kevesebb figyelem jut, hogy sokszor “ok nélkül” vagyunk idegesek. Hogy kárpótoljam őket azért az életért, amit nem élhetnek. A gondtalan gyerekkorért. Mert bár gyerekek, de az ő szintjükön érzik a betegség komolyságát.

Nem hiszem,hogy más gyerek is megkérdezi, ha fáj a feje, hogy talán daganat van a fejében? Vagy ha a hasa fáj, akkor reggelre meg fog-e halni…

Ezeket a bejegyzéseket sokan olvassátok, de ti “csak” olvassátok, nem élitek meg. Ne haragudjatok, ezt nem tudom másképp leírni! A gyerekeinek a csillagokat lehoznám, csak hogy néha örömet lássak a szemükben, ne az aggodalmat. Ne a fájdalmat, hogy apa/anya megint elmegy az öcsivel és nekik a mamánál kell aludni. És emiatt sokszor mi is összeveszünk. Mert fáj látnom, ahogy a könny végigcsorog Jázmin arcán, mert nem akar lennaludni mamánál. Inkább arra kérem apát, hogy maradjon itthon vele és majd én elviszem egyedül a kisembert. És ezzel apának is fájdalmat okozok, hiszen ő is ott szeretne lenni mindig. Ezek azok a momentumok, amiket mi élünk át!

Ugyanúgy, ahogy azok a pillanatok is a mieink, amikor Zalán sír, mert éhes vagy szomjas, de nem adhatunk neki, mert altatás vár rá. Mikor azért sír, mert le kell fognunk, hogy a szemcseppeket megkapja, pedig tőlünk várná a segítséget… Ezeket a pillanatokat bárhogy is írom körül, annyira nem tudjátok átérezni, mint mi. Mintha a szívünk törne darabokra. Minden egyes alkalommal! És most még csak az enyhébb dolgokat írtam le!

Őszintén! Tényleg olyan nagy dolog, hogy örömöt szeretnék látni a gyerekeim szemében?