Tegnapi ígéretemet megtartva most kicsit másképp írnék az elmúlt napokról.

A hétvégét próbáltuk úgy csinálni végig, hogy magunkra erőltettük a nyugalmat, csakhogy a gyerekek ne érezzenek semmit a feszültségből, ami az utazás előtti napokat jellemzi. Többek között ezért foglaltuk el magunkat minél több dologgal, ezért is mentünk el mentősnapra is. Úgy gondoltuk jót fog tenni mindenkinek és legalább minimálisra csökkenthetjük a szokásos veszekedések számát. Sajnos ez nem sikerült teljesen. Szombaton elég csúnyán összezördültünk apával. Annyira igyekszünk, hogy a gyerekek a lehető legkevesebbet érezzék ebből a szörnyűségből, hogy az egy idő után egyszerűen kirobban belőlünk. Kis apró semmiségeken tudunk a legnagyobbakat veszekedni, ami így utólag eléggé megmosolyogtat. De ez akkor, abban a percben halálosan komoly.

A tegnapi nap reggelén érzett rossz sejtelem az egész napra árnyékot vetett. Minden pillanatomban az volt bennem, hogy olyan régóta nincs új daganat. Mi van, ha most lesz? Ahányszor ez eszembe jutott, mindig tudatosan mondogattam magamban, most sem lesz! Miért lenne? De a lelkem mélyéről mindig előszivárgott a miért ne lenne kérdés. Mikor Zalánra rácsukódott a műtő ajtaja, ez az érzés felerősödött. Eljött az igazság perce! Minden egyes hangra felnéztem, vajon nem az orvos jön közölni a rossz hírt. Ilyenkor a percek óráknak tűnnek és az ember csak számol. Már 1 perc telt, már kettő, három. 10 perc környékén, ha addig még nem tudunk semmit, már nagy a riadalom. Ugyanis ez az a határ, mikor elvileg egy sima vizsgálat véget ér. Az első 10 perc a kritikus első szakasz vége. Ha akkor nyílik az ajtó és jó híreket kapunk, kicsit megnyugszunk. De még mindig nem teljesen! Ugyanis még ott az ébresztés, ami már háromszor is majdnem tragédiához vezetett. Szerencsére nagyon éber Zalán őrangyala és nagyon ügyes az altatóorvos is, hogy mindannyiszor sikerült kihúznia a gégegörcsből. Azonban ettől mi még nem tartunk tőle kevésbé! Az a perc a megnyugtató, mikor már a karomban tartom.

Ilyenkor sokszor nyűgös Zalán. Tegnap pl. még nem ért vissza apa a Tűzoltóból, mikor Zalán kijött és sírt utána. Ezek a percek nehezek. Megnyugtatni az ijedt gyereket. A kórházak sajnos nem azok az intézmények, ahol a gyerekek lelkét óvva lehetne feléjük közeledni. Erre felkeszíteni a kismanókat a szülők dolga. Ahogy a műtétek vagy kezelések, vérvételek után a nyugtatás is. Nehéz dolgok ezek!

Tegnap elég meleg volt és ott a klinikán az osztályon nincs klíma. Zalán amúgy is nehezen viseli a meleget és most étlen-szomjan kellett ezt is kibírnia, hiszen hajnali 5 órakor kaphatott utoljára inni. Nehéz volt vele kivárni azt az időt, mikor már ihatott. Többször is kellett neki mondanom, hogy még nem lehet inni. Sírt is érte, mégse kaphatott. 🙁 De kibírtuk. Mert itt nincs más lehetőség!

Sokszor előjött már a szó az étrend kiegészítőkről is. Ezeket nem muszáj neki adni, nem tanácsolta és nem is tanácsolhatja egy orvos sem! Nem írhatja elő senki! Azonban nem szeretnék esélyt adni ennek a szörnynek. Ha csak 1%-kal több esélye lesz Zalánnak ezekkel a szerekkel az életéért folytatott küzdelemben, akkor már meérte a sok lemondás. Addig kell neki ezeket megadni, míg él! Mert ha netán olyan következik be, aminek még a gondolatától is borzadunk, akkor már hiába lenne minden. Most kell megtennünk amit csak lehet. Bármibe kerül is, bármennyi lemondással is jár. Ha beleszakadunk is!

Tegnap volt a küzdelmünk 22. havi évfordulója. Iszonyatosan hosszú idő egy ilyen betegség ellen folytatott harcban! És ha belegondolok, hogy még majdnem másfélszer ennyi idő van hátra a legveszélyesebb korból… Annyira szükségünk lenne egy kis stabilitásra, egy kis biztonságra, hogy bírjuk! Még tovább, ameddig ki kell tartanunk.

Ebben sokat segít a biztatásotok! És sokat segítene, ha a barátok is kitartanának mellettünk. Sokan hagytak el minket ez alatt az idő alatt, mert egyszerűen nem tudtak mit kezdeni a fájdalmunkkal, a küzdelmünkkel. Van, aki “biztonságos távolból” figyeli, kíséri az utunkat. Vannak olyan emberek, akikről pár hónapja még nem is tudtuk, hogy léteznek, most pedig szinte a legközelebb állnak hozzánk. És vannak olyanok is, akiknek az elvesztése nagyon fáj!

Nehéz egyszerre megbirkóznunk a saját fájdalmunkkal, a gyerekünk fájdalmával, a többi gyerekünk fájdalmával, minden egyes alkalommal, mikor újabb utazásra kerül sor. Nehéz bizonytalanságban élni. Nincs biztos jövőnk, a sok veszekedés miatt sokszor úgy tűnik, jövőnk sincs, közös jövőnk. Mégis tartozunk annyival a gyerekeinknek és főleg Zalánnak, hogy küzdünk érte, magunkért, kettőnkért, a családunkért. Annyyi buktató van az úton és sokszor olyan nehéz ezeken túljutni. Hiába tervezünk, valami mindig őgy alakul, ahogy nem szerettük volna. A létbizonytalanság, problémák, a nélkülözés ezeket nem hogy felnagyítja, hanem milliószorosára növeli.

Sokszor, mikor elkeseredek, mindig azt mondom magamban, hogy elmúlik, minden rendben lesz. A rossz csak az, hogy néha ezt én magam sem hiszem el! 🙁 De mégis muszáj tovább küzdeni Zalánért és a többiekért. Hogy újra egészséges kisember lehessen!