Gyakran gondolkodom azon, vajon hogy nézhet ki az életünk mások szemében. Lehet azt gondolják, milyen könnyű nekünk, “minden” az ölünkbe hullik. Talán nem is érdekli őket kik vagyunk, miért tesszük amit teszünk, miért így… Nem fogok magyarázkodni, nincs rá szükség. Amit és ahogy teszünk az azért van, mert ebben a helyzetben mi ezt látjuk az egyetlen járható útnak.

És ezen az úton rengeteg jó embert ismertünk meg. Lett olyan, aki anyánk helyett anyánk lett és várjuk mikor ír akár csak egy szót is. Lett olyan, aki az eltűnt barátok helyett barát lett, akinél nem telik el egy nap sem anélkül, hogy meg ne kérdezné hogy vagyunk. Ha csak ennyi is, de nagyon jól esik!

Mi is nagyon sokat változtunk bár ezt sokszor nem is érezzük annyira szerencsének. Tanultunk.És közben sok mindent vesztettünk. De lehet inkább csak átértékeltünk jónéhány dolgot. Megváltoztunk, más lett az életünk, más lett az értékrendünk. Egy dolog maradt csak, a családunk. Amiért nap, mint nap teszünk, küzdünk, hogy család legyünk, család maradjunk! Hogy az útunk miként folytatódik és ezt mint család miként fogjuk továbbra is megélni kérdéses. De nem adjuk fel.

Az, hogy Zalán beteg, nem egy személy, egy kicsi gyerek betegsége. Vele együtt egy család is megbetegedett. No, nem a szó szoros értelmében. De bármi, amin ő keresztülmegy, azon mi is keresztülmegyünk. Igaz, szegény ő szenvedi el a kezelések fizikai részét és a fájdalmat. Bár átvehetnénk tőle! Sajnos nem lehet! Viszont minket, családtagokat lelkileg érint ez rosszul.

Mindenki tudja, aki anya, apa, hogy egy kisgyerek egyszerű kis betegségét “végigasszisztálni” is micsoda lelki gyötrelem. Mi ezt érezzük immár két hosszú éve. Emiatt van az, hogy veszekszünk mi felnőttek, emiatt van az, hogy a gyerekek is talán hisztisebbek, mint a kortársai. Bár igazából szerencsések vagyunk, talán annyira nem hisztisek, mint egy-két gyerek, akiket gyakran van lehetőségünk látni. 😀

Zalán, mint családtag, sőt, lassan elmondhatom, hogy a család középpontja köré épül minden nálunk. Az első mindig ő. És itt olyan egyszerű dolgokat értek, hogy ő az, aki először kap ebédet, először fürdik este, stb. Ő az, aki köré felépült az életünk. Ha ruha kell, ő kap először akkor is, ha a többieknek nem jut, hiszen őt rendszeresen hordjuk orvostól orvosig. Ha étrend kiegészítőt kell venni, akkor is azt vesszük meg először, ha tudjuk, hónap végén  gázban leszünk vagy ezáltal elmarad egy-egy számlánk. Akkor ezt nem bánjuk mi, felnőttek. A gyerekek persze természetes módon ezt másképp élik meg. Nekik hiányzik nekik a fagyi, ők is vágynak egy-egy szép ruhára, földi dolgokra. De mi úgy vagyunk vele, hogy Zalánnak addig kell megadnunk ezeket, míg megtehetjük, míg velünk van. Sokan talán nem is tudják, hogy mi történne, ha nem tudnánk Zalánt a kezelésekre vinni. Nem csak felelőtlenül az életét tennénk kockára, hanem ki is emelnék a családunkból. Mi ezzel tisztában vagyunk az első pillanatok óta. Nem örülünk a helyzetnek, de megtanultuk elfogadni. És reménykedünk abban, hogy egyszer ez már csak egy rossz álom lesz!

Tudjuk, hogy addig még hosszú az út, de addig is igyekszünk mindent úgy tenni, hogy Zalán számára megkönnyítsük ezt az időszakot. Úgy, hogy a többiek se sérüljenek a kelleténél jobban.

Az álmainkról nem szeretnénk lemondani, de tudjuk, hogy az álmaink megvalósítására még várnunk kell. Még a kisebb dolgokra is. Mondhatnám, hogy nem bánom, de hazudnék. Persze, hogy bánom, de ez most másodlagos. Vagyis sokadlagos Zalán a többi gyerek után. Ami sokszor fáj, hogy az ő apró kis álmaikat nem tudom valóra váltani. Pedig ezek tényleg apróságok, mint Violettás és Jégvarázsos bikini, úszógumi… 😀 Imádom őket, annyira kreatívak, hogy ilyenekre fáj a kis szívük. 🙂 Persze megbeszéltük, hogy mivel nyaralni idén nem megyünk sajnos jó itthonra pancsolni a bugyi is. 🙂 De van jópár kis álmuk. Mint minden kisgyereknek.

De míg eljön az az idő, hogy ezeket megadhassuk nekik, ők jól fogják érezni magukat így is, ahogy most van. Homokoznak az apa készítette homokozóban a régi homokozókkal. És ha vége lesz végre a sulinak, medencét állítunk és lehet majd pancsizni is. Már nagyon várjuk! A gyerekek bizonyítványa szép lesz, nincs okunk aggódni. És vár ránk a hosszú nyári szünet. Sokat lehetünk együtt (sajnos legtöbbször apa nélkül), nem kell korán kelni. Talán a betegségek is elkerülnek minket. És pihenünk!

Jó lenne, ha nem kellene Budapestre járkálni, de majd eljön ez az idő is! Az a lényeg, hogy együtt legyünk. Mert csak együtt vagyunk erősek!