Érdekes módon újabb és újabb emlékképek kísértenek az elmúlt 2 évből. Olyan dolgok jutnak eszembe, amire eddig soha nem gondoltam vissza.

Éjjel fél 2-kor felébredtem és nem tudtam újra elaludni. Csak csapongtak a gondolataim. Felidéződött bennem a két évvel ezelőtti augusztus 3-a. Mikor apa elvitte a gyerekeket a strandra, hogy ne érezzenek semmit abból, ami akkor itthon volt. Szerintem ő is félt szembenézni vele. Én pedig rettenetesen egyedül éreztem magam a bajban. Senki sem volt mellettem, aki nyugtatott volna és nem tudtam mi vár ránk. Halvány sejtésem volt, hiszen olvastam személyes kórtörténeteket és borzasztó volt. Egyszerűen nem tudtam elképzelni sem, hogy az akkor 2,5 hónapos kisember hogy fogja ezeket kibírni. Vagy egyáltalán túlélni. Ha túl fogja élni. De túlélte. Már 2 évet! Amire az orvosok azt mondják, hogy ez a betegség kezelés nélkül 2 éven belül megöli.

Teljesen elképzelhetetlen még most is, hogy akkor még fogalmam sem volt róla, milyen úton kell elindulnunk. Csak azt tudtuk, hogy menni kell és tenni kell a dolgunkat. Borzasztó volt az első nap a kórházban, ahol az osztályra lépve kopasz és legyengült gyerekek vártak. Ahol apa nem lehetett velünk, pedig mi soha nem szakadtunk el egymástól. Borzasztó volt éjjel hangos kiabálásra ébredni. Nincs annál rettentőbb, mikor egy kisgyerek kiabál, hogy meg fog halni!

És meg kellett vívni ott is a csatákat. Miközben az akaratomat próbáltam érvényesíteni a nővérrel szemben (aki nem akarta engedni, hogy Zalán velem aludjon az ágyban), arra is figyelnem kellett, hogy Zalánnak a lehető legkevesebb kellemetlenséggel járjon az amúgy is nagyon kellemetlen és felnőtt embert próbára tevő kezelés. Így aztán egész nap ringattam, sétáltam vele, hogy lehetőleg minél többet aludjon át a kezelésből. Szerintem biztos volt olyan nővér, aki hülyének nézett, mert egész nap halkan szólt a telefonom. 🙂 Valahogy úgy jobban ment a ringatás. 😀 Zalán pedig aludt. Maximum annyi időre hagytam magára, míg elfutottam wc-re. De olyankor is lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem vagyok mellette.

Mikor vége lett a 3. blokk kemónak is, mégcsak fellélegezni sem mertem. Sőt! Rémisztő volt, hogy addig a kemó útját állta a daganat terjedésének és növekedésének, mostantól viszont a teljesen legyengített kis szervezetének egyedül kellett megbirkóznia velük. És jöttek a műtétek. Majd a műtétekkel a komplikációk. Mikor csak arra vártunk, hogy végre nyíljon a műtő ajtaja és visszakapjuk a kis emberünket. És mikor nem hogy visszakaptuk, hanem azt láttuk, hogy fut be még egy altatóorvos, majd hozzák az oxigén palackot is. És éreztük, hogy baj van, hogy Zalánnal van baj. Mikor a tekintetekből láttuk, hogy valami nem úgy megy, ahogy tervezték. Ezek azok a pillanatok, amik a mai napig is félelmet keltenek bennem. Annyira közel volt, hogy elveszítsük! De nem veszítettük el! Most is itt van mellettem, markolózik, néha megcsípi a csalán és akkor sír. És én hálás vagy azért is, hogy sír!

Mikor Zalán valamiért nyűgös, nem akar aludni, vagy csak a határokat feszegeti, sokszor felidéződik bennem a múlt 1-1 hasonló pillanata. És én boldog vagyok, hogy ezt átélhetem vele. Ha csak fáj valami, egyből a betegség ugrik be. Ez nem olyan sajnos, mint egy kis láz, vagy torokfájás, ami egy kis antibiotikummal könnyen orvosolható. Ez nem egy bárányhimlő, ami ellen oltást lehet kapni, hogy ha a betegséget meg nem előzi, de legalább a szövődményektől megóv. Ez ellen nincs oltás, sem egységes, jól bevált gyógymód. Igen, van a kemó. De sajnos egyáltalán nem biztos, hogy hatásos. Volt, akitől megkaptam, hogy ezzel ölöm meg a gyereket. Van, aki a mai napig azt hangoztatja, hogy rosszul tesszük, amit teszünk. Lehet. Ezt sajnos nem mi, hanem az idő fogja eldönteni.

Zalán a lehetőségekhez mérten kapja az étrend kiegésztőket. Mert eddig úgy néz ki használ és mert hiszünk benne. Hisszük, hogy meggyógyul. Hiszen mi másban is hinnénk?! Akkor is igyekszünk előteremteni, mikor tudjuk, hogy a többi gyerek rovására megy. És nem tudunk a szemükbe nézve nemet mondani, inkább bízunk a csodában. És mennyi ilyen pillanat volt az elmúlt 2 évben! Hogy fáj-e? Nagyon! De van más lehetőségünk? Azt hiszem nincs. Ha azt kérdeznétek, keserűvé tett-e az élet? Igen! Kilátástalan minden? Igen! De amennyit elvett tőlünk az élet, annyi szépet is kaptunk tőle! Zalán egyetlen mosolya sokszor kárpótol egy rossz pillanatért. A gyógyulása minden kincset megér. Amekkora hullámvölgyeket éltünk meg, remélem akkora hullámhegyek is várnak ránk! Együtt? Remélem!

Még annyi keserű pillanat vár ránk, míg kicsit könnyebb lesz. És azt sem tudjuk az mikor lesz. De bízunk benne, hogy egyszer lesz! Mert míg hitünk és erőnk van, küzdünk a gyógyulásért. Azért, hogy Zalán valóra váltsa az álmainkat. Nem várunk érte köszönetet, csak azt, hogy felnőttként egészséges legyen.

Mi pedig most próbálunk töltődni a következő (augusztus 17-i) utazás előtt. Szükségünk van rá. Apának is, nekem is, és a gyerekeknek is. Úgy döntöttünk, elutazunk haza. A tervezett szerint csütörtökön megünk és ha minden jól megy (mi is kitartunk és a pénzünk is) akkor kedden jövünk haza. Zalán már alig várja, hogy a ninúúúúnál aludjon. 🙂 A lányok már számolnak visszafelé. És én kimehetek a nővéremhez a temetőbe. És meglátogatom a mamám sírját is, akinek 8 éves évfordulója lesz. Nagyon szeretnék találkozni az édesapámmal, a szemébe nézni és feltenni neki a kérdést, ami régóta foglalkoztat. Tényleg olyan rossz ember lennék, hogy el kellett hagyni gyerekként? Boldog így, hogy nem ismeri a lányát, aki közben felnőtt és az unokáit, akiket soha nem látott még? Azt hiszem, ez az álmom nem fog valóra válni de azért álomnak szép!

Apropó! Tudjátok, hogy ez a blog ma 2 éves? 2 éve ez a nap vasárnap volt és én este 10-kor írtam le az első kétségbeesett mondatokat! Köszönjük, hogy velünk vagytok, olvassátok a soraimat (néha apáét is), hogy segítetek, hogy erőt adtok! Kérjük, tartsatok ki mellettünk!