Eltelt az évforduló. Több, mint 2 éve harcolunk ezzel a gyilkos kórral. Esélyt sem szeretnénk adni neki, de ez sajnos nem csak rajtunk múlik.
A 2 év alatt rengeteg mindenen mentünk keresztül. Zalán túlesett a kemókon, a számtalan műtéten, kezelésen, vérvételen és egyéb számára nem túl kellemes dolgokon. De túléltük! És ez a lényeg!
Még 3 fogcsikorgatóan nehéz év áll előttünk ahhoz, hogy átmenetileg megnyugodhassunk. Sajnos az is csak átmeneti lesz, mert Zalánnak 50% esélye van, hogy később valahol máshol kialakul a szervezetében újra a daganat. De küzdeni fogunk ellene, higy ne így legyen!
Szombat délután ugyanúgy kinn ültem a kertben, mint akkor, azon az első napon, mikor megtudtuk a ránk kirótt ítéletet. Igaz, most az érő paradicsom pirosságát nem láttam, mert idén máshova ültettük, de minden gondolat felsejlett előttem. Az őrület, a rémület, a félelem. Ugyanúgy a ruhaszárító alatt ültem és Zalánt néztem ahogy játszott. Hálás vagyoj Istennek, hogy meghagyta őt nekünk! Hálás vagyok a sorsnak, hogy 2 év elteltével is itt lehetünk. Hálás vagyok nektek, hogy vagytok nekünk! És hálás vagyok a családunknak, akik a sok viszontagság ellenére is kitartanak mellettünk.
Így 2 év távlatából sok dolog van, amit bánok és sok, amit nem. Sokmindent tudtunk volna másképp tenni, de ki tudja mi lett volna a következménye. Bánom, hogy az első időkben annyit költöttünk utazásra, mint azóta összesen. De akkor úgy láttuk, nincs más lehetőségünk. Bánom, hogy nem szereztem egyből jogosítványt, sőt, azt bánom, hogy anno 17 évesen nem volt kitartásom és nem szereztem meg. De megvan és most ez a lényeg. Mondhatnám, hogy bánom az elvesztett barátokat, de ez nem lenne igaz. Legalább tudom, hogy ők nem voltak igazi barátok, csak egy-egy fejezetben kísérték végig az utunkat. Bánhatnám a sok pénzt, ami elfogyott az évek alatt, de nem bánom, mert tudom, hogy a legjobb helyre ment, ahova csak mehetett! Zalánra! Hogy ő éljen, itt legyen és bearanyozza minden pillanatunkat.
Keserűen gondolok vissza az első napokra. Még most is fáj! Még most is éget és még most sem értem miért. Miért Zalán? Miért mi? És még olyan sok miért vár válaszra. De ezekre a miértekre nincs aki feleljen.
2 év után sem sikerül még mindig magamra erőltetnem a nyugalmat és a pozitív gondolkodást,  pedig nagy szükségem lenne rá. 2 év után is elkeseredek,  mikor úgy érzem, valami nem sikerül. 2 év után is ugyanúgy fáj, ha Zalánnak valami fáj. Sőt, talán még jobban most, hogy már beszélni tud. El tudja mondani, hogy fél a doktornénitől, nem akar Budapestre menni, fáj neki amit csinálnak vele. Fáj a lelkem! De nem inoghatok meg egy pillanatra sem akkor sem, ha nem tudom, felnőve lesz-e alkalma megköszönni. Én minden napért hálát adok Istennek és nektek is, amit együtt tölthetek Zalánnal.
Lassan készülődünk, 3 nap múlva utaznánk haza. Vonattal, mert tizedannyiba kerül, mint ha autóval mennénk és nekünk az nagyon sok pénz. Mindenki azt mondja, menjünk, jár ennyi nekünk. De nem vagyok biztos benne! Még annyi mindenre lenne szükségünk és arra se kerül. De meglátjuk! 3 nap még hosszú idő! Annyi minden történhet!
De itt vagyunk, együtt vagyunk és Zalán él! Míg tudok, mindent meg is teszek érte. Mert nekem jobban szükségem van rá és a szeretetére, mint neki rám. Mert önző vagyok és őt nem engedem!