Örömmel jelentem, túl vagyunk a 2015/16-os tanév első hetén. 🙂 Azt még csak halkan merem leírni, hogy eddig betegség nélkül. Aztán eddig tartott az összes jóhírünk.

Nem volt igazuk azoknak, akik azt mondták, a gyerekeink büszkék lesznek ránk. Csalódott vagyok és fáj! Nem szeretném részletezni a dolgot, mert elolvashatja az is, akiről az egész szólna és nem szeretnék neki mégnagyobb fájdalmat okozni. De ez így nagyon nem jó. Fogalmam sincs mitévő legyek!

Kedden ismét utazunk. Most már úgy tűnik, biztos, hogy nem tudjuk vállalni az ottalvást és költségét, így nagy valószínűség szerint hajnalban és este kell megtennünk az utat, a tervezett oltási tanácsadót pedig ismét napoljuk. Most nem tehetjük meg, hogy ott aludjunk, hiszen már csak annyi pénz van a számlánkon, hogy megtankoljuk az autót. És még a lakás sincs befizetve. Az iskolai dolgokról nem is beszélve… Zalán étrend kiegészítőinek egy kis része hiányzik még. 🙁 Ez az iskolakezdés most nagyon betette a kaput. 🙁

Arról most nem is írok, hogy a gyerek laptopja bemondta az unalmast és a leckék miatt mindenképp szüksége lenne rá. Arról sem, hogy Zalán kinőtte az autós gyerekülését… Annyi, de annyi minden jött össze megint!

Napok óta nagyon rosszul alszom. Ha el is tudok aludni, akkor éjjel ébredek fel folyamatosan és csak csaponganak a gondolataim. Örülök neki, hogy Zalán “jól van”. De… Miért ennyire nehéz ez? Miért kell az embernek kérni, könyörögni, hogy a gyerekének legyen esélye életben maradni? Miért….? És miért hagynak azok is cserben, akikre az ember számít?

Az utóbbi napok történései lelkileg teljesen padlóra tettek. Már nem tudom miként fogalmazzam meg a gyerekeknek mindig másként azt, hogy nincs. Legalább reményem lenne! Á, ez úgy rossz, ahogy valaki megtervezte! 🙁