2015.09.13.

2015.09.13.

Zalánnak szerencsére már kutya baja, nem is látszik rajta, hogy náthás lett volna. 🙂 Így talán már nem lesz akadálya a 21-i altatásnak, ami számszerűen a 43. altatás lesz. Sok! De ez van!

Itthon sokszor úgy érzem, nem úgy mennek a dolgok, ahogy kellene. Hogy hogyan is kellene. Töbször ért minket már az a vád is, hogy a két év alat miért nem változtatunk, váltotunk, oldottuk meg az életünket, ahogy mások megteszik. Ennek több oka is van! Higgyétek el nyugodtan, nem kényelemből.

Az igazság az, hogy mi sem tudjuk mit és hogy kellene csinálnunk. Elköltözni nem tudunk, mert egyrészt itt iszonyatosan keveset (25 ezer Ft) fizetünk egy 100m2-es házért, ami másutt, pl. Győrben 80-90 ezer Ft lenne. Másrészt sajnos csak itt tudjuk megoldani, hogy a többi gyerek felügyelet alatt legyen, míg mi Zalánt visszük a kontrollokra kezelésekre. Harmadrészt pedig apának szinte lehetetlen munkát váltania. Egyrészt mivel egy szemmel él, sima gyári munkára nem is veszik fel, mivel térlátása nincs. Hogy ezt úgy fogalmazzam meg, hogy mindenki értse, ő egy cérnát nem tud befűzni a tűbe, mert nem látja pontosan… Vagy legalábbis csak nagy nehézségek árán! Azon kívül ha fel is vennék netán valahova, a fizetésének így is meg úgy is tiltják az 50%-át, tehát ebből a szempontból teljesen mindegy sajnos. 🙁 Amit tud, plusz munkákat így is elvállal.

Sőt, sokszor emiatt vannak a veszekedések. Ugyanis én is nehezen viselem, hogy minden az én nyakamba szakad. Olyan szinten szétszórt lettem az utóbbi időben, hogy ha elkezdek egy mondatot, sokszor a végére teljesen más jön ki, mint amit mondani szerettem volna. Nem hülye vagyok, nem is iszom, egyszerűen csak egyre nehezebben szedem össze a gondolataimat.

Hogy nehéz-e? Nagyon! Hogy pontosan mi? Minden! Lassan eljut az ember arra a szintre, mikor már azt a halvány reménysugarat sem látja az alagút végén, csak az előtte tornyosuló probléma hegyeket, amik gátolják a továbbhaladást.

Higgyétek el, minden segítségért hálásak vagyunk! A ruhákért a gyerekeknek, a tankönyvekért, mindenért! Ezek a dolgok azok, amik színt visznek az életünkbe. Mikor látjuk a gyerekek arcán az örömöt, amit egy-egy ruha vagy egy szelet édesség okoz. És ezek azok a dolgok, amitől vérzik a szívünk, hogy ezeket nem mi adjuk meg a gyerekeknek. Mert mi nem tudjuk! Tudjátok milyen szívesen vennénk meg nekik ezeket?

Ismerem minden gyereknek a szíve vágyát. Tudom, hogy András menő kabátot szeretne, Jázmin magasszárú cipőt, Csenge lovacskát, amit Szöszinek nevezne… És ezeket sem tudom nekik megadni! Ezt az érzést soha senkinek nem lenne szabad érezni! Hiszen nem ezért születtek ők nekünk!

Tegnapi nap egy hatalmas ajándékot kapott András! Az elromlott laptopja helyett kapott egy működőképeset és a másikat elvitték megszerelni. Remélem lehet vele valamit kezdeni! 🙂 Annyira örülök a gyerek örömének, hogy azt elmondani nem lehet! Most, hogy középiskolás lett, még soha nem volt akkora szüksége erre a gépre, mint most! Annyira szeretném, ha ezt mi adhatnánk meg neki! De nem tudjuk! 🙁 Nagyon szépen köszönjük viszont annak aki ehhez hozzásegítette Andrást!

Ma nálunk (elméletileg) búcsú lesz, de korántsem biztos, hogy kimegyünk/kivisszük a gyerekeket. Ugyanis tegnap meg kellett adnunk egy adósságunkat és az a kevés is, amit erre félretettünk, elment. Ez van, ebben élünk! Nem jó, de ez van! Máshogy meg se tudom fogalmazni.

Csak reméljük, hogy valaha jobb lesz!


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

5 + 1 =