Puskaporos itthon a hangulat. Gyakorlatilag mindenki mindenkiben ellenséget lát. Elbeszélünk egymás mellett és a legapróbb, legjelentéktelenebb dolgokból is veszekedések alakulnak ki.
Borzasztóak ezek az utazások előtti napok. Utálom, gyűlölöm! Nem értem ilyenkor az életet, sem mást, sem magamat. Miért egymást bántjuk, mikor gyakorlatilag nincs a másikkal bajunk, csak a körülmények. A helyzet, amiben vagyunk.
Az érdekes kettősség. A remény és egyre erőteljesebb reménykedés, a gyógyulásba vetett rendületlen hit. És a reménytelenség, kilátástalanság, amely a helyzetünket jellemzi.
Sokan nem értik ezt és hogy őszinte legyek, sokszor még mi sem teljesen. Miért van ez? Miért nem tudunk ilyenkor összefogni?
Úgy gondolom,  a válasz részemről túl egyszerű.  Mindannyian másképp dolgozzuk fel a minket körülvevő helyzetet. Apa úgy, hogy inkább itthon sincs. Én pedig úgy, hogy az összes lehetséges forgatókönyvet többször is végigjátszom magamban. Hátha találok egy gyengénél is gyengébb pontot, ahol még be tudok avatkozni. Ahol kisebb esélyt adok a betegségnek.
Hogy miért foglalkoztat még mindig, a jelenlegi tünetmentesség ellenére a betegség? Mert velünk él. Köztünk él! Bennünk él! Hiába telt el 2 év a betegség felfedezése óta. Annyira belémégett, hogy ezt talán csak az érti, aki átélt hasonlót.
Nem kívánom az esküdt ellenségemnek sem, hogy azt kelljen kívánnia, csak egy kis rotavírusuk legyen. Csak egy kis műthető baleset. Csak egy kis gyógyszerre reagáló betegség! Csak egy kis oltási reakció…
Ez a daganat más, mint a többi! Nem csak azért, mert az én gyerekemről van szó. Itt nem érvényes az 5 éves túlélés! Apropó!  Tudtátok, hogy az 5 éves túlélést napra pontosan veszik? Ha valaki 5 év 1 nap múlva hal meg az már nincs benne a statisztikában. Ugye milyen groteszk?
És az is, hogy a statisztika egy átlag! Van olyan, aki legyőzi ezt a fajta daganatot és soha többé nem tér vissza. És tudok olyanról is, aki legyőzte ezt, majd sorra jöttek az újabbnál újabb daganatok. Egészen addig, míg fiatalon fel nem adta a szervezete… És ő is beletartozik ebbe a statisztikába. Pedig lényegében belehalt ebbe a betegségbe.
És én nem értem! Annyira nem értem!
Tudjátok mit szeretnék?
Azt mondani Zalánnak este, hogy csukd le a kis szemed és aludj jól! Nem azt, hogy reggel találkozunk!  Mert félek, hogy egyszer nem nyitja ki…