Pont egy éve jelent meg “Egy mentős csatája kisfiáért” címmel egy cikk Zalánról, rólunk.
365 nappal ezelőtt. Változott valami azóta? Sokminden és mégis semmi. A küzdelmünk a régi. Apa is ugyanúgy mentősként küzd sok emberért, naponta és apaként küzd Zalánért. Akkor is megy dolgozni ha a szíve hazahúzza. Ez az az idő, amit senki sem ad vissza neki és nem tudjuk, még 2,5 év után sem tudjuk miként fog végződni a harcunk. Megy, mert mennie kell. Az egyik szerelme mi vagyunk, a másik a mentők. Mi megtanultunk ezzel együtt élni. Tudom, mert látom, érzem, tapasztalom ez a munka csak tiszta szívvel, már-már fanatikusan megy. Iszonyú dolgokat látnak, hihetetlen feszültségben élnek. Pár napja egy 1,5 éves kisfiúnál voltak, aki majdnem megfulladt egy almában. Tegnap hajnalban fejszével kergették őket betegellátás közben.
Nem térek ki a fizetésre, mindenki tudja mennyire megalázóan alacsony. Apa mégis 14 éve csinálja. És megy,  mert ez az élete. Ahogy ő mondja, a sziréna hangja.
És utána hazajön Zalánhoz és hozzánk. És ott folytatja a küzdelmet, ahol előzőleg abbahagyta. Tökéletesen tisztában van a lehetséges következményekkel. Ismeri a betegséget. Naponta látja az elmúlást. Zalánért talán ezért is küzd teljes erejéből.
Holnap ismét útra kelünk immár ki tudja hányadszor. Már nem is számolom! A mostani utazás más lesz, mint az eddigiek. Hétfőn a szemészetre megyünk, ahol megtudjuk mi a jelenlegi helyzet. Természetesen abban bízunk, hogy se új daganat, se kiújulás nem lesz. Kedden MRI-re megyünk. Ettől félek a legjobban, ezt viseli Zalán a legnehezebben. Egyrészt nincs konkrét időpont, végzünk amikor végzünk. Zalán este ehet utoljára, hajnalban ihat utoljára. Lehet csak délután kerülünk be az MRI-be, addig pedig se enni, se inni nem lehet. Zalánt a mélyaltatás ciseli meg a legjobban. Ébredés után sokszir nagyon sír és alig lehet megvigasztalni. Nem akarja elfogadni az innivalót sem, mert olyankor már nagyon éhes és hiába mondjuk, hogy először inni kell. Addig pedig míg nem iszik, majd eszik, szó sem lehet arról, hogy elengedjenek az MRI-ről. Utána még 4 óra várakozás következik a másik kórházban. Nagyon nehéz. Testileg és lelkileg is. Már most elegem van az egészből pedig még el se indultunk. 🙁 Mivel nem tudjuk kedden mikor végzünk, úgy tervezzük azt az éjszakát is Budapesten töltjük.
A három nap mégis csak 3 nap távollét a gyerekektől, ami érthető módon őket is megviseli. Hiszen az a természetes állapot, hogy itthon vannak, innét mennek iskolába, itthon alszanak. Ezeken a napokon azonban leköltöznek a mamához. Ott mások a szabályok, más a napirend. Nem elég ez, még mi se vagyunk mellettük. A lányok már reggel óta mondják, hogy nem akarnak lemenni,  nem akarják,  hogy elmenjünk. Hát én sem. 🙁 A szívem szakad meg értük. Elegem van!
Iszonyatosan hosszú ideje van ez Így de megszokni nem lehet. Én legalábbis nem tudom. És a gyerekek sem. De én nem is bánnám, egy szó nélkül csinálnám végig az egészet ha legalább biztosítékot kapnánk arra, hogy a végén mi kerülünk ki győztesen ebből a harcból.
Apa tegnap óta iszonyatos fogfájással küzd, de nem akar bemenni az ügyeletre, nehogy az amúgy elég rossz állapotban lévő fogát netán beletörjék és ne tudjon eljönni velünk. Azt nem bírná ki! Inkább szenved szegényem. 🙁 Nekem a fejem akar szétszakadni. Pedig már vettem be gyógyszert de nem akar hatni. 🙁
Ennek ellenére menni kell. Muszáj! Bár senkinek sem jó! Azt tudjuk hol alszunk, a többi még bizonytalan. A 3 nap távollét sokba fog kerülni. Többe, mint amit megengedhetünk magunknak. Ebben a hónapban a lakást nem fogjuk tudni befizetni, ez már biztosnak tűnik. Hiszen vagy Zalán és a gyógyulás vagy a számlák. Szerintem más sem választaná a számlákat a gyereke helyett. Aztán majd lesz valami!
A lányok lassan csomagolnak. A szívem szakad meg.  🙁 Ilyenkor kérdezem egyre csak azt, miért pont mi?