Egy bődületesen rossz éjszaka után felkelni semmihez sem hasonlítható. Zalán rémálmai állandósultak, gyakorlatilag 15-20 percenként sírt fel. Amúgy is éjjel 1 óra volt mire elaludtam és így nem pihentem valami sokat.
Ennek ellenére már-már meglepően simán értünk fel Budapestre negyed 8-ra és majdnem a szemklinika előtt sikerült is parkolót találnom. Ilyen sem volt még!
Tudhattam volna, hogy túl simán ment minden. Gyanakodhattam volna!
Zalán minden egyes szemcseppnél nagyon sírt. A szünetekben is azt hajtogatta, hogy soha többé nem kell szemcsepp. Nem akart bemenni a kezelőbe sem. Egyre rosszabb lett. De gondoltam múltkor is ügyes volt, most is az lett. A doktornéni, aki egy tünemény gyorsan, ügyesen el is kezdte a vizsgálatot, nem is volt gond. Aztán egyszer csak elszakadt a cérna és Zalán magából kikelve kezdett sírni, nem lehetett megnyugtatni. Még azt is megígértem neki, hogy megkapja a hőn áhított nagy piros teherautót annak ellenére, hogy nincs rá pénzünk, ha hagyja magát megvizsgálni. De nem! Így a doktornéni kiadta az utasítást, irány a műtő!
Így most itt ülünk és rohadt rossz anyának érzem magam. Mert haragszom. Haragszom Zalánra, mert már rég túllehetnénk ezen a napon és valahol éppen sétálhatnánk vagy nem tudom. Haragszom a világra mert nem vagyok képes felfogni miért mi. Haragszom apára, mert haragszom. Mert akaratán kívül ő adta tovább a betegséget és mert most is ő a nyugodtabb. Ő képes rá, én nem! Haragszom magamra, mert úgy érzem, ezt most nem bírom! A francba mindennel,  haza akarok menni a gyerekekhez!