Az összes kezelés és kontroll közül az MRI-t utálom a legjobban. Fél 8-ra kell a kórházba érnünk éhgyomorral, azaz sokminden áll vagy bukik azon, sikerül-e kitalálnom, Zalán mit enne vacsorára, hiszen majdnem 24 órán keresztül csak az lesz a gyomrában.
Az MRI igazi mumus. Fél 8-ól csak várjuk, hogy történjen valami. Valamikor bekötik a branült, amikor Zalán nagyon sír. Egyértelmű,  felnőtt fejjel se szeretem, ha bökködnek, hát még nem egészen 3 évesként. Legtöbbször nem is sikerül elsőre, sem másodikra, van, hogy negyed óra kínzás után feladják és felküldik az intenzívre, vagy az altatóorvoshoz. Egyik sem szívderítő! Vigasztald utána meg a gyereket és győzd meg, hogy ez volt a legrosszabb része a dolognak.
Aztán órákon át várakozunk, mert nincs konkrét időpont, vagy van csak nem mondják… Lehet, 11-kor kerül be Zalán az MRI-be, lehet délután 4-kor. Enni, inni persze a tervezett altatás miatt nem lehet! A nappali osztályon szinte lehetetlen lekötni egy 3 évest. Jönnek-mennek, ágyakon gyerekek, van akinek kezelés folyik, stb… Valamikor szólnak,  hogy mehetünk át a másik kórházba, ahol az MRI van. Sietünk, aztán ott is 1-1,5 órát várakozunk.
Általában apa viszi be az MRI helyiségbe. Az ő karjában altatják el. Apa kiborulva, sírással küzködve jön ki minden alkalommal,  én pedig tudom, hogy nem szabad hozzá szólni. És én is küzdök,  hogy ne sírjam el magam Zalán miatt és apa miatt is. Ő ezt úgy fogalmazta meg egyszer, olyan érzés és látvány, mintha a karjában halna meg. Borzasztó!  Ez a mondat mindig eszembe jut.
Ezután már csak a hosszú-hosszú várakozás. Hosszú a vizsgálat is és utána az ébredezés. Van, hogy már viszonylag éber állapotban kapjuk vissza Zalánt, és ez a legrosszabb. Sír, ellenkezik, inni akar, majd mégsem, el akar menni, le akar szállni, de még nem áll meg a két kis lábán. Van, mikor teljesen kiütve kapjuk vissza és még fíl óra múlva is, mikor már elvileg ihat, féltem megitatni, nehogy félrenyeljen! És akkor még vár rá 4 óra megfigyelési idő. No, itt már tényleg nem lehet neki elmagyarázni, hogy vége, már semmi rossz nem történik!
A hazautat rendszerint végigsírja és ez mindenkibek idegőrlő… Aztán napokig rémálma van és azt kiabálja, “ne bánts!”. Nem hiszem, hogy szülőként van hasonlóan rossz!
Így aztán már reggel gyomorgörccsel keltem. Levegőt venni sincs kedvem! Utálom ezt a napot és a holnapit is és most mindent! Ebben abszolút nem támogat az a viselkedés, amit anyu tanusít. Mindenért én vagyok a hibás, mert jegyezzem meg, az én hibám, hogy ő nem találja a zsírt, pedig ő azt akar enni! (Ahogy kinyitottam a spejz ajtót, premier planban tekintett rám az a rohadt zsírostál!) Azt mondja, most egész nap “flúgos” leszek? Nem! Istenem, csak 1 napot csinálna végig helyettem és megtudná!
Gondolkodom, mit adjak Zalánnak enni vacsorát. Tudom, pizzát szeretne, de abból nagyon drága a ch csökkentett tésztából készült! Ááááá, most nem akarok itt lenni! Nem akarok gondolkodni! 🙁
És akkor még az sem biztos, hogy a köhögés miatt altatható Zalán.