Az életünk sosem volt egyszerű, most sem az. Így, a lehetséges kiújulás árnyékában is próbálunk nem összetörni, hiszen Zalánnak mindenekelőtt sok nevetésre, élményre és élni akarásra van szüksége. Próbáljuk kihozni a maximumot az igen csak szűk keretek közé szorított életünkből.
A szemecskéjét már-már engedi leragasztani, igaz, csak pár percre, de már ez is óriási haladás ahhoz képest, hogy pár hónapja inkább elaludt, de nem volt hajlandó kinyitni a szemét. A rémálmok megint kísértik, gondolom ez megint a keddi útnak köszönhető. Ma éjjel fél 1-től fél 3-ig sírt, fel kellett ébresztenem, mert senki sem tudott tőle aludni. Sajnos már szobája sincs, pedig az lenne most a legfontosabb neki. Helyünk lenne, a költségeket is megoldanánk, sajnos a szakértelmünk hiányzik. Így fél 3-tól 5-ig mesét néztünk. Szuper nap lesz! Ráadásul az eső is esik.
Nem csodálom, még az idő is megsiratja az önállóságunk elvesztését, hiszen ma jön anyám… Akinek úgy néz ki trombózisa van a műtött lábában. Persze otthon orvoshoz nem ment, majd rohangálhatok vele én… Még jó, hogy hétvége jön! 🙁
András is túl van a vizsgán, sajnos az eredményt nem tudjuk. Érdekes a dolog, mert a tét hatalmas, mégis tulajdonképpen semmi. 🙂 Így is és úgy is 9. osztályos lesz szeptembertől (most is az, ez a nulladik, nyelvi előkészítő évfolyam) csak az a kérdés, melyik osztálytípusban folytatja. Kedden még kirándulni mennek Budapestre, aztán szerdán végre vége! 🙂 Jázminnak is, de ő még csütörtökön Bécsbe megy a sulival.
Valahogy boldogabban álltam volna a nyár elé, ha nem úgy lenne Zalánnal, ahogy van, de sajnos a forgatókönyvet nem én írom. Nekünk ezt rendelte a sors, ezt az utat kell végigjárnunk akkor is, ha nagyon nehéz. De megyünk tovább és tesszük amit tennünk kell, amit tenni tudunk. Amíg tudunk, mindent megteszünk érte! Köszönjük,  hogy velünk tartotok az úton!