Sokat gondolkodtam tegnap, írjak-e postot, de annyira nem akarok emlékezni azzal a 3 évvel ezelőtti borzalmas napra!

Gondoltam arra is, hogy az elmúlt évekhez hasonlóan készítek statisztikát, aztán ezt is elvetettem, miután hatalmas számok jöttek ki a kórházban töltött napokról, altatásokról, műtétekről… Így a tegnapi beszámoló kimaradt.

3 évvel ezelőtt ezekben a percekben mentővel robogtunk Budapest felé. A mentő eltévedt (gps mellett!!!) és mi elkéstünk, de végül odaértünk. Kezdődött a procedúra, ami azóta is minden alkalommal lezajlik. Szemcsepp, várakozás, majd műtő. Zalán még nem volt 3 hónapos sem és étlen-szomjan kellett tartani, hiszen altatni csak ebben az állapotban lehetett. Borzasztó órák voltak! És még rosszabb napok követték!

Következő héten megkezdődtek a kemoterápiák is. A család szétszakadt, az életünk egy pillanat alatt omlott össze. Azóta is szedegetjük a darabkáit hol több, hol kevesebb sikerrel. 

Nem is szeretek ezekre a napokra emlékezni! Hiszen még túl se vagyunk rajta! Nem tudjuk mi vár még Zalánra, csak azt, mi van már mögötte. Ez pedig nem tetszik!

Nem, nem vagyunk boldogok! A bizonytalanság vert köztük tanyát, a semmi sem biztos. Csak a ma! Ezt nehéz elmagyaráznom annak, akit még nem érintett meg ennek a szele. Nekünk csak a ma van, mert még az sem biztos, hogy lesz holnap. Ha lesz holnap, vajon Zalán is benne lesz-e. Utálom ezeket a gondolatokat, így nem is gondolok rájuk. Ehelyett inkább tervezek. Ami pedig ha nem sikerül csalódok. És gyakran csalódok. Innen ered a keserűségem. 

Zalán amúgy jól van szerencsére, legalábbis kívül semmi sem látszik rajta. Tegnap valamiért sírósabb volt, mint szokott lenni. Csöpp kis manó! Annyira lehet szeretni! El sem tudom képzelni az életem nélküle!