2013. augusztus 3-a szombati napra esett. A megerősített ítélet másnapja rekkenő forrósággal köszöntött ránk. Tulajdonképpen ez volt az a nap, mikor kezdett szétszakadni a család.

Hogy a nagyok minél kevesebbet érezzenek a hatalmas feszültségből, apa fürdeni vitte őket Pápára, én pedig itthon maradtam Zalánnal. Ezen a napon íródtak az első mondatok, melyet a főoldalon olvashattok.

Ekkor fogalmazódott meg bennem először az a gondolat, hogy nem tudom hogy fogjuk ezt túlélni. Azóta eltelt napra pontosan 3 év. 1095 nap! Annyi mindenen átment azóta Zalán,  hogy leírni is sok! Több, mint 30 műtét, több, mint 50 altatás! Ezt mi, felnőttek nem bírnánk, már rég feladtuk volna. De ő küzd továbbra is, arra sarkallva minket is, hogy ne adjuk fel, mert nem adhatjuk fel!

3 hosszú év telt el! Az első évben még reménykedtem, hogy mikor reggel felkelek, minden a régi lesz és csak egy rossz álom volt az egész! A második évben hittem, hogy túl vagyunk az egészen és már minden rendben van. A harmadik évben sorozatban jöttek a kiújulások és tulajdonképpen minden kártyavárként omlott össze. A gyógyulásba vetett rendületlennek hitt hitem, a családunk, a biztosnak tűnő bástya…

Miközben szép lassan meneteltünk volna a gyógyulás felé, meg kellett küzdenünk a sok angyalnak álcázott Luciferrel. A gyerekek nyíló értelmével és sokszor nem örültünk a kérdéseiknek. Hogy is tudtunk volna olyan kérdésekre válaszolni, amire mi magunk se tudjuk a választ? Meg kellett küzdenünk a házasságunkat romboló gondolatokkal és érzésekkel.

Nem nagyon szeretek a problémáinkról írni, de ez volt az az év, mikor úgy éreztem nincs tovább. Eltávolodtunk apával, a sok gond és rossz gondolat olyan éket vert közénk, ami túl nagyra tágította a szakadékot. Apa magába forduló ember amúgy is és a sok ki nem mondott szó egy idő után már idegenként hangzik a legnagyobb csendben. A sok probléma, a betegség szülte feszültség,  a folyamatos anyagi nehézségek végül annyira eltávolítottak minket egymástól, hogy igen, bevallom, volt egy pont, mikor a gyerekeket autóba pakolva elindultam hazafelé azzal a szándékkal,  hogy véget vetek ennek a házasságnak. Ehyszerűen felőröltek a problémák és már nem úgy láttam és éreztem a dolgokat, ahogy kellett volna.
Hogy hogy oldódott meg végül? Már magam sem tudom. Azt tudtam csak, hogy megfogadtam, míg Zalánnak család kell, addig család leszünk. Hogy neki legyen olyan védőbástyája, ami nekem nem volt. És nem csak neki, hanem a többi gyerekünknek is, akik kettőnk miatt jöttek a világra. 

Azóta ismét jópár dolog történt. Voltak olyan momentumok, amik alapból rengették meg a házasságunkat,  vagy a kapcsolatunkat valamelyik gyerekkel. Ilyen volt pl. András apai nagymamájának felbukkanása 16 év elteltével. Ma már tudjuk kezelni a dolgot és szerencsére ő is jószándékkal közelít a gyerekhez. Sőt, még igyekszik Zalán gyógyulását is segíteni! 

A családunk továbbra sem teljesen stabil. Vagyis én így érzem. Minden apró dolog feldúlja az amúgy is törékeny békét! Mégis azt hiszem, ebben az évben a legtöbb nehézséget a sok-sok anyagi gond okozta. A folyamatosan tönkremenő háztartási gép, a sok gond az autóval, ami még korántsem tökéletes (gyakorlatilag örülök, ha nem esik szét alattam), a folyamatos számlaelmaradások… Tudom, ezek sok helyen megvannak, azonban a betegség okozta feszültséggel együtt ezek már hatalmas gondokká nőtték ki magukat.

Hogy hogyan tovább? Egyelőre csak az irányt tudjuk. Hogy milyen úton és meddig fog tartani a mi menetelésünk még kérdéses. Nem látjuk előre a közelgő hónapokat sem. Gyakorlatilag jövő nélkül élünk. Szeretném jövőre ezt a beszámolót vidámabbra írni. Szeretném azt írni, hogy már 1 éve nincs kiújulás. Hogy így lesz-e? Bízom benne és imádkozom érte!