Sajnos eltelt az utolsó nap is! Van pár hely, ahova bár szerettem volna, mégsem jutottam el. 🙁 Ezek leginkább ifjú korom egyes állomásai, ismerősök, barátok.

Viszont az utolsó nap fergetegesre sikerült. Volt még régről 5 db karkötőnk egy közeli kalandparkba, így oda látogattunk el. Mivel féltem tőle a gyerekek hogy viselnék, ez ilyen pótprogram volt, de mivel értelmes és olcsó programot tegnap már képtelen voltam kitalálni, ez maradt.

De nem bántuk meg, mert hatalmas jó volt!  Mindegyik gyerek nagyon élvezte. Jázmin úgy mászott a fák lombkoronájában a kötélpályán, mint valami pók. Még nézni is féltem. Andrásnak kellett némi biztatás, aztán ő is belejött. Csenge duzzogott először, hogy nem mehetett fel a felnőtt pályára, aztán rájött, hogy a gyerekpálya is jó és többször egymás után végigmászta. Zalán is felszerelkezett és neki is vágott az első pályának, de kicsit félt. 

Felültünk az erdei kisvasútra is és a gyerekek aegy nagy buborékban bementek a tó közepére is. Zalán ezt nem vállalta, mert fél. Olyan hipp-hopp eltelt a délután, hogy csak néztünk nagyokat. De a lényeg, hohy a gyerekek jól érezték magukat. 

Zalán szerencsére már “csak” köhög, András viszont estére beteg lett. Olyan szinten náthás, hogy világít az orra a sok fújástól. 

Ma pedig már megyünk haza. Nem mondom azt, hogy bánom, azt sem, hogy nem bánom. Nagyon jó volt itt lenni de már vágyom a hazai környezetre. A saját főztömre, mert anyu mégis csak másképp főz, a saját ágyamra…

És megkezdődnek újra a harcos hétköznapok is. No, ez azért nem hiányzik. 🙁 16-án újra Budapestre megyünk. Nem tudom mi lesz a vizsgálat eredménye, újra műteni kell-e vagy ismét inaktív a daganat. Próbálok a jóra koncentrálni, de félek mi lesz, ha mégsem… Fránya dolog ez a betegség de mi mégis szerencsések vagyunk, hiazen még küzdhetünk!