Eltelt egy újabb nap. Már csak 5 napunk van itthon! De egyelőre nem akarok ezzel foglalkozni,  mert még nehezebb lesz. 🙂 Inkább az iskolakezdéshez készülődtünk.

Bekötöttük a lányok füzeteit, felcimkéztük. Próbáltuk bepakolni a tolltartókat. Nem tudom hogy, hogysem, 2 csomag 12-es színessel kevesebbet vettem. Rettentően szétszórt vagyok. 🙁 Mindegy, majd pótolom. 🙂

Csenge már nagyon készül az iskolára, Jázmin már kevésbé. András várja is, leginkább a barátok miatt és nem is. 🙂 Hát, valahogy én is így vagyok vele. Várom is az iskolakezdést, hiszen újra visszatér a rendszer az életünkbe és mégsem. Kezdődnek a betegségek,  a hányás, nátha, láz… És a mindennapos tanulás, készülés a következő napra. 

Szeptembertől apa is visszaül az iskolapadba és egy féléves továbbképzésen vesz részt annak érdekében, hogy egy kicsivel többet keressen. Támogatom benne, amennyire csak tudom, bár azt is tudom, egyáltalán nem lesz könnyű így ez a fél év. 

Bízom benne, hogy Zalán betegsége sem tartogat már sok meglepetést nekünk. Szeretném! Annyira nagyon szeretném! 

Bevallom, sajnos nagyon elkapattuk Zalánt. Mostanában sokszor kell megküzdenünk a hisztivel. De bírjuk még! 🙂 Bármit kibírok, csak ő legyen itt mindig nekünk!

Sokat gondolkodtam eddig is, mit csinálunk vajon rosszul vagy éppen jól. A mai napig nem tudom a választ. Vannak, akik nem tartják helyesnek az étrend-kiegészítők alkalmazását, vannak, akik a diétával nem értenek egyet. Minden álláspontot maximálisan megértek. Ami viszont nem hagy nyugodni, az az, hogy ha nem úgy csinálunk valamit, ahogy most tesszük, vajon nem fogom-e úgy érezni egyszer, hogy megtehettem volna, mégsem tettem meg… Elég bonyolult dolgok és érzések ezek.

Mikor Kőszegen voltunk, apának volt egy kósza megjegyzése. A régi időkről beszélgettünk, pontosabban ő beszélgetett a lányokkal és azt mondta, “akkor még anyátok tudott nevetni”. Ez valahogy szíven ütött. Sajnos magamon is észreveszem, nem vagyok már az az ember, aki voltam. 

Régen sokan szerettek a humoromért, társaságban mindig a középpontban voltam. Aztán jött Zalán és a betegség.  Valami akkor megszakadt. Nem, dehogy akartam besavanyodni! De valahogy így sikerült. Sokszor úgy érzem, minél inkább próbálok kitörni ebből,  annál mélyebbre süllyedek. Már az elején megfogadtam, hogy itt mindig arról fogok írni, ami a legjobban foglalkoztat. Érdekes is visszaolvasni a 2-3 évvel ezelőtti postokat. Sok dolog van, amit akkor leírtam és ma már nem is emlékszem rá. Nem tudom, hogy fog alakulni az életünk, hiszen annyit változott 3 év alatt is, hogy ez számomra korábban elképzelhetetlen lett volna. Bízom a pozitív végkifejletben, de biztos nem vagyok benne. Nem is lehetek benne biztos!

Igyekszem a lehető legtöbbet megtenni Zalánért és a többi gyerkőcért is. Sokszor mégis úgy érzem,  nem sikerül. A körülmények nem a legkedvezőbbek, a betegség sem a barátunk, de túléltünk 3 évet már. Mindig a csodában bíztam, ami többször is átlendített a nehézségeken. Most is egy csodára várok, bár azt is tudom, ilyen mélyről visszakapaszkodni már maga a csoda. Mégis várok rá, hátha… Mert egyre mélyebbre csúszunk. 🙁 És most nagyon lenn vagyunk.