4 nap múlva ilyenkor már Budapesten leszünk és kiderül hogyan tovább… De annyira nem akarok erre gondolnj, hogy igyekszem elfoglalni magam mindig valamivel. Tegnap pl. befőztem télire a lecsót, ahogy ezt az előző években is tettem. Bár idén szinte semmi ami a kertben termett.  🙁 Rengeteg csemegeuborkát szoktam eltenni, idén összesen 5 üveggel sikerült, pedig Zalán imádja. De legalább az egész napomat lefoglalta!

Délelőtt még kicsit rendezgettük a ruhákat, cipőket, kiválogattuk a kicsiket amiket tovább tudunk adni. Csenge kinőtt cipőjét egyik kis barátnője kapja, akit a testvérével együtt egyedül nevel az anyukájuk. Az általunk nem használt még új, Verdás iskolatáskát (még Jázmin kapta egy alapítványtól első osztályra, csakhogy fiús) egy barátnőm másodikba készülő kisfia kapta. 🙂 Egyszerűen csak azért,  mert mi tudjuk milyen amikor nincs és segíteni pedig jó! 🙂

Délután el kellett mennünk apához is, aki dolgozott. Tudta, hogy rosszul állunk és inkább nem vitte el itthonról a kaját, nehogy a gyerekeknek ne maradjon és hát éhes volt… 🙁 Én is igyekszem most az olcsó ételeket főzni. Tegnap fánk volt, ma kakaós kalács lesz. Legalább a gyerekek is örülnek. 🙂 

Szóval múlnak a napok sajnos. Pedig annyira nem várom a keddet, de közeledik. Erre tegnap a  Facebook-on olvasgatva egy érdekes hozzászólásra bukkantam egy cicás csoportban. A lényege az volt, hogy az embereknél nem működik a természetes szelekció, a beteg gyerekeket hagyni kellene meghalni. Én ezen úgy felrántottam magam, hogy csak na! El se tudom képzelni, hogy lehet valakinek ilyen fonnyadt lelki világa. Őt vajon nem anya nevelte fel? Igaz, kiderült, hogy a csajnak nincs gyereke és saját elmondása szerint nem is akar, mert nem kockáztatja a boldogságát és a lelki békéjét, de akkor is… Ezek után úgy gondoltam, nincs is értelme vele vitába bonyolódnom. Egyet tudok! Én soha nem tudnám elhagyni, sorsára hagyni Zalánt. Míg élek, míg tudok segítek neki és bárhogy alakul is a dolog és mindig ott leszek neki, ha szüksége lesz rám! Ahogy a többi 3 mellett is!